6. Ezüstfenyő

“Kedves Naplóm…

Nem hittem volna, hogy valaha eljutok ide, pedig pontos tudatában vagyok annal, miszerint az idő telik, minden véges. Hibáztam, belátom, sokszor szándékosan választottam a rossz irányt, de hiszek benne, hogy minden okkal történik, mint ahogy ezután is így lesz.

Megszántál engem a napokban? Undorodsz tőlem? Azt mondod, megérdemlem a sorsom? Bármit is érzel, kérlek, ne sajnálj. Ne sajnálj, mert bármi történt velem, az én hibám, én tehetek róla, és nem is érdemlem meg.

Ne haragudj, ha mindez időpazarlás volt számodra, és nem erre számítottál. Nem szándékozom sokáig húzni…

Ha érek neked én, egy idegen ember annyit, hogy szánj még rám némi időt, gyere el az Ezüstfenyő arborétumba pontban egy hét múlva, délután négyre. Az örökzöldeknél leszek. Állíts meg, adj okot, esélyt, bármi…

Ma reggel lerakom a könyvtárba ezt a kis füzetet. Várni foglak, Kedves Naplóm.

2017. Április 30.

Hyungwon”

Akármennyire is kusza nekem Hyungwon logikája, írása, fogalmazása, mindene, az az egy hét lassan egy éve lejárt, ami azt jelenti, a naplója egy évet porosodott a könyvtárban, vagy esetleg valaki elolvasta és visszarakta. Lehet, őt nem érdekelte ennyire a fiú, vagy már rég nem kérdéses a történet. Bárhogy is, az utolsó állomás csak rám vár!

Elsőnek az arborétum jelentésére, majd a hely hollétére rákeresvén, egy szépnek mondható szombat délelőttön elindulok, tovább keresve a válaszokat a kérdéseimre. Nem csípem a növényeket, ráadásul ez a kerület másik felében van, ám ez az utolsó helyszín nagyon felcsigáz, látni, tudni akarom, mi olyan fontos van ott.

A táblák, illetve emberek segítségével el is jutok az örökzöldek részére, ahol nincs más, csak… fa. Fák mindenütt, elkerítve, leírásokkal. Nos, engem minden érdekel, csupán ez a sok gaz nem, így hát leülök egy padra, s a naplót, valamint egy tollat elővéve, nekilátok jobban átgondolni mindent. Hyungwon csupán talányokat hagyott, segítséget semmiképpen. Jártam helyeken, betekintést nyertem a napjaiba, gondolataiba, érzéseibe, hozzá mégsem kerültem közelebb. Fogalmam sincs, mit lehetne kiragadni az egészből. Talán a helyszíneket. Vegyük sorba; Sáfrány park, Amarillisz vendéglő, Vadkakaó kávéház, Encián söröző, Muskátli kisbolt, Ezüstfenyő kert. Semmi közös… A sáfrány valami gaz, a vadkakaó is növény, egyetemben a muskátlival, meg ugye a fenyővel, ám a többi micsoda?

Egy gyors kutatómunka rámutat a tényekre. Az encián is gaz, csupán lehet belőle piát készíteni, vagy azzal ízesíteni, illetve, az amarillisz is csatlakozik a növényekhez. Talán helyénvaló, hogy az utolsó állomás egy arborétum.

Egymás alá leírva csupán a neveket, mélyen magambanézve igyekszem kisilabizálni a megfejtést, mire valami végtelen egyszerű dolgon akad meg a szemem. A kezdőbetűkön.

Sáfrány

Amarillisz
Vadkakaó
Encián

Muskátli

Ezüstfenyő

Save Me

Basszus…

Ezidáig eszembe sem jutott volna. Csak véletlen lenne? Hyungwont “ismerve”, azt hiszem, ez az, amit annyira kerestem; a válasz. De mi köze a növényekhez? Ennyire szereti őket? Vagy…?  Az utolsó leírt napokban boldognak tűnik, nem mesél a gondjairól, csupa szép dolog tarkítja a lapokat. Feladom, megyek és megkérdezem személyesen, mert már fáj az agyam a sok használattól. Nincs hozzászokva.

Az iskola nem ad ki hivatalos adatot, mint például a lakcím, de egyet megtudtam. Hyungwon már nem jár ide. Nehogy egyszerű legyen a dolgom, egyre inkább távolodom tőle. Az meg azért mégsem opció, hogy az összes olyan házat feltúrjam, amik közül esélyesen az egyikbe rejlik a lakhelye. A továbbtanulásomat nem szeretném kockáztatni, a többiek előtt pedig továbbra is a tabu a kis akcióm. Már nem csupán azért, mert ez az én izgalmas kalandom, hanem, nem akarom, hogy közük legyen Hyungwonhoz. Egyelőre. Biztosan be fog kerülni a bandába, de most magamnak akarom őt. Én fogom megmutatni neki, miért érdemes ennyit szenvedni, és én fogok segíteni számára, hogy közösen megoldjuk a családjával, meg miegyébbel kapcsolatos problémáit. Például, hozzám is költözhet. A lakótársam másfél hónapja hazament, amivel egyetemben megüresedett egy szobám is.

Újra és újra elolvasom a szavait, a sorait, a lapjait, a napjait, immár ismerve a végét, s arcot is tudok társítani hozzá. Még mindig kifacsarja a szívem, összetör, megzavar. Egyre inkább kezdem megérteni az érzéseit, ami méginkább igyekvésre ösztönöz.

Keresem, kutatom őt, de nincs kiinduláspont, nincs segítség. Azt gondoltam, semmibe nem telik őt megtalálni, ám egyre csak távolodik tőlem. Amint úgy fest, előrébb kerültem, valójában kettővel hátrébb.

Ez a nevetséges játék folyik majdnem három egész héten keresztül, mire meglelem Hyungwon pontos tartózkodási helyét.

Azt hittem, ha megtalálom őt, mindennél boldogabb leszek, ehelyett viszont végtelenül elszomorodtam…

Február vége van. Tombol a hideg, fagypont alá napok óta mégsem csúszott a hőmérséklet, melyhez a vigasztalhatatlan, szakadó eső társul. Reggeltől estig a sötétség uralja a környéket, minden embert elkomorítva ezzel.

Arcomra egy lanyha mosoly kúszik, ahogy végignézek a kiválasztott szettemen. Túl hivatalos lenne? Tetszeni fogok egyáltalán neki? Mint legjobb barát, akarok menni, nem, mint valami merev félőrült, így talán kicsit szolidabbra kellene vennem.

Útközben még meglátogatok egy virágost, hogy vigyek neki néhány növényt, ha már ennyire kedveli őket. A legjobbra szeretném…

Kabátom alatt a naplója, egyik kezemben a csokor, másikban az esernyő, mikor megérkezek. Sötét, magányos, kietlen hely. Megrémiszt.

- Szia - köszönök rá bátortalanul, őszintén, nem is tudva, mit lenne illő, vagy helyes mondanom. - Shin Hoseok vagyok, én találtam meg a naplódat - kezdem az elején, ezt tartva a legésszerűbbnek. Kár, hogy nem megy… A torkomba gombóc költözik, szavaim elakadnak. - Én… Én… - nyögöm, akár egy csecsemő, szép lassan átengedve magam annak mérhetetlen fájdalomnak, mely a lelkemet marja. - Annyira nagyon sajnálom… Hyungwon… Elkéstem… - zokogok fel, tekintetem végigfuttatva a sírkőbe vésett, aranyozott betűkön. - Komolyan azt hittem…  komolyan akartam… hogy segíthessek neked… Egy év, basszus, egy évet késtem! - kiabálok meg-meg bicsakló nyelvvel a kihalt temetőben. - Nem vettelek kellően komolyan ahhoz, hogy ilyesmit akár lehetőségnek tarthassak... - guggolok le, fizikailag érezve az engem nyomó terhet. - Míg a múltban éltél, én a jövőben, de… de… te mutattad meg nekem, hogy a jelen a helyes út, erre… Hyungwon - dőlök meg, felnőtt férfi létemre vigasztalhatatlanul sírva a földkupac előtt, mely Hyungwon testét rejti. A testét, aminek még annyi jó dolgot meg kellett volna tapasztalnia, s ami előtt még annyi minden állt. - Ez tényleg egy gusztustalan világ, ahogy mondtad - szipogok nagyokat, s előre nyúlva, leteszem a csokrot, valamint gondosan odafektetem a naplóját. - Hazatértél, nagyfiú. Remélem, megtaláltad a békét…

Vége~

5. Muskátli

Furcsán érzem magam. Egyértelműen rossz hatással van rám ez a sok agyalás, de nem tudok mit tenni, egyszerűen rákényszerülök. A nap minden percében Hyungwon jár a fejemben, és az ő logikátlan logikája, ahogy a napjait rendezi. Próbálom összeilleszteni a szálakat, de olyan kuszák, olyan kiismerhetetlen az egész, hogy nem megy.

- Hoseok - bök valaki erősen vállon, mire fejemet megrázva vissza is térek a jelenbe.

- Én? - pillantok az engem megzavaró Kihyunra.

- Nem, baszd, a nagyanyám.

- Bocs, vele nem tudok szolgálni…

- Merre jársz?

- Fejben éppen egy ismeretlen fiút verek, hogy jobb belátásra bírjam.

- Szerintem, menj orvoshoz - vág lesajnáló arcot, majd el sem mondva, amiért jött, tovább is megy.

“ … Megértettem, és már látom! Látom, mi az igazán fantasztikus a zöld fűben, a kéken égben, az emberek ezreiben, a születésben és a halálban. Igazából, most egyszerűen minden csodálatos számomra. Szeretek élni, szeretem a testem, szeretek mindenkit.

Soha életemben nem voltam még ennyire gondtalan, tehermentes, felszabadult, mint mostanság, amit nem is győzök kihasználni. Kedves Naplóm, te tudod, milyen érzés, mikor idegen emberek mosolyognak vissza rád? Csak próbáld ki… Egy mosoly mindenre gyógyír…”

Ez a fiú egészen biztos szívott valamit. Legalábbis, az első két nap még ezt hittem… Tény, azt sem lehet kizárni, hogy állandóan be van állva, ám mi az már, mikor az eddig egész végig komor, szomorkodó, már-már depressziósnak tűnő fiú ilyen nyálas maszlagokat ír?

Csak remélni merem, miszerint komolyan megváltozott az élete, és nem bántják már otthon, illetve, tényleg úgy érez, ahogyan azt leírja. Bár, ettől függetlenül nem ártana egy orvosnak rálesnie.

Telnek, múlna a napok, s én a vizsgák miatt már azt sem tudom, ki vagyok. Igyekszem pozitívan szemlélni a dolgokat, és gyakorlatban hasznosítani a tanácsait - miért ad egy ember tanácsot egy naplónak?! -, de ez nem az én világom.

Ráadásul, esténként, mikor visszaolvasom néhány előző feljegyzését, mindig elfog valami furcsa kétely, ugyanis az akkori, és az újabb közt a különbség ég és föld. Mintha az utóbbi néhányat nem is ő írta volna, hiába egyezik a kézírás, a stílus. Mondjuk, mi oka lenne bárki másnak oda adni? Vagy, az a bárki más, aki az újakért felelős, elhagyta, és végül így kötött ki a könyvtárban. Na jó, ez tényleg hülyeségnek hangzik… Bárhogy is legyen, meg fogom fejteni.

Nem vágom, mit keresek megint ezen a környéken, nem mellesleg egy sima kisbolt miatt, ám már nincs sok hátra, és én bizony végig akarom csinálni. Ugyan másra sincs időm, mint itt lábatlankodni, de legalább majd lesz mit ecsetelnem Hyungwonnak. Tiszta lovagias vagyok…

“Kedves Naplóm

Nem szokásom semminemű egészségtelen, hizlaló, vagy állati származékot (a halon kívül) tartalmazó ételt fogyasztani, de egyszer élünk, nem?? Ha ezidáig ilyen szépen türtőztettem magam, itt az ideje kirúgni a hámból. Vicces, hogy számomra ez jelenti, azt.

Suli után fogtam magam, és elbattyogtam az itteni, Muskátli nevű közértbe, ahol már gyermekkorom óta ismernek a tulajok. Gyakran járok ide. Először nem is lepte meg őket a kosaram tartalma, elvégre vihettem volna anyuéknak is, de mikor mondtam, hogy ez mind az enyém, nagyon viccesen néztek engem. Már csak azért is megérte.

Egyébként, ma nem történt más érdekes dolog.

Maximum, még azt tudnám említeni, hogy életemben másodszor lementem az egyetemi kosárpályára, hogy megpróbáljak játszani. Nos, a képességeim nem igazán alkalmasak erre, meg az a piros hajú, nagydarab srác is szörnyen ijesztő. Vele akartam egy csapatba kerülni, de nem sikerült, így megint sokszor landoltam a földön. Négy után már nem számoltam… Egynek elment, többször viszont nem vágyom rá, ígyis kellően fáj minden létező, és nem létező testrészem. Kifáradtam. Jól érzem magam.

2017. Április 27

Hyungwon”

Az csakis Jooheon lehet! Más állat nem festené pirosra a haját, és bár jelenleg szőke, minden jelző rá utal. Viszont… ha ő ott volt, nekem is ott kellett lennem. Nem bírom, már nagyon látnom kell, hogy fel tudjam idézni az akkori napot és őt magát.

- Hyung!

- Tessék? - pillant rám egy szolid mosollyal, várva a mondandómat, mely hirtelen elapadt.

- Évkönyv!

- Parancsolsz?

- Ne aggódj, hyung, mi sem értjük őt - vágódik le mellém Changkyun.

- Szerintem, az évkönyvet keresi - siet segítségemre Minhyuk.

- Pontosan! - bólogatok, átgondolva, mi célból ültem be a könyvtárba, közéjük.

- Hanyasat?

A legésszerűbb a tavalyi lenne, mert úgy volt jelen a kávézóban, ám az is érdekel, milyen lehet most. Csak nem változott annyit, ugye? Mindegy, nem kockáztatunk, csupán napok kérdése, és láthatom teljes valójában. Addig elég lesz a tavalyi is…

- Tizenheteset.

- Hozom - ugrik Minhyuk, mint volt könvtáros, ki mindenki másnál jobban tudja, mit merre kell keresni.

- Minek az neked? - mér végig felvont szemöldökkel Kihyun, félreérthetetlenül kifejezve irányomba kétkedését.

- Kíváncsi vagyok valamire - vonok vállat hetykén, bár kár lenne hazudni, hamarosan mindenkit be kell avatnom az érdekelt személy kilétére.

- Mire? - dől előre Jooheon az asztalon, csillogó tekintettel fürkészve szerény személyemet.

- Meg is volna - tér vissza Minhyuk, ezzel kihúzva engem a válasz alól.

- Egy Hyungwon nevű srácot keresek. Nem tudod, hanyadikba jár?

- Mi a vezetékneve?

- Fogalmam sincs - villantok rá kínos vigyort, őt azonban nehezen lehet kihozni a sodrából, elég türelmes ember.

Miközben mi az osztályok névsorait bújjuk, a többiek kérdések százával halmoznak el, csak éppen nem figyelek rájuk, mert őszintén, fogalmam sincs, milyen ésszerű magyarázatot adhatnék erre. Nincs is. Elárulni meg még mindig nem szándékozom, tehát csak hallgatok.

- Megvan!

- Parancsolj - tolja át elém a könyvet, engedve jobban szemügyre venni.

Ez a fiú nem hogy nem kövér, egy teljesen rendben lévő, helyes srác. Így már végképp nem értem…

Különös látni azt, akinek az elmúlt hónapban a gondolatait, gondjait, érzéseit olvastam. Megmozgat bennem valamit, hogy egy ilyen alakban, mennyire mély bánat lakozik, s ez igazán rosszul érint.

Ám mindközül a legrosszabb az, hogy, bár még sosem találkoztam vele élőben, komolyabb érzéseket kezdtem iránta táplálni, mint azt hinni mertem volna…

4. Encián

“ … Kedves Naplóm, te látod, hol rontottam el? Hol siklott ki az életem? Hol kanyarodtam rossz irányba? Ha nekem kellene erre felelnem, azt mondanám, már az elején, egészen máig, minden nap. Minden tettem rossz, mindennel csak mélyebbre ások, hiába legfőbb célom változtatni ezen. Te mit tennél a helyemben? …”

Őszintén? Fogalmam sincs, Hyungwon. Ha olyan családom lenne, mint neked, és ennyire kilátástalannak tűnne, lehet, már rég feladtam volna. Nem tudom, pontosan mikor, de őszintén elkezdtelek tisztelni azért, hogy mindazok ellenére, amik történtek vele, még mindig itt vagy, még mindig küzdesz. Egyre inkább érdekel, ki vagy te valójában…

- Miért vagy ilyen nyomott, hyung? - hajol fölém Jooheon, megzavarva csendes elmélkedésemet.

- Nem vagyok nyomott - pillantok rá érdeklődően, hogy ugyan, mégis miből vonhatta ezt le.

- De, az vagy - éri őt be Kihyun, majd végül az egész csapat.

- Jó, akkor az vagyok - hátrálok vissza. Kihyunnal nem érdemes vitázni, mert amilyen kis hörcsög, addig nem nyugszik, míg ki nincs mondva az igaza.

- Ma egész nap csak ültél, és nézted a semmit. Nem vagy beteg? - lengeti meg kezét a szemem előtt Changkyun, mintha nem lett volna már eleve övé minden figyelmem, amint megszólalt.

- Nem vagyok. És ti, hogy állandóan engem vegzáltok?

- Migzálunk?

- Egyre furcsább szavakat használsz.

- Gyanús~

- Na jó, hagyjatok, és induljunk - állok fel, mielőbb késznek nyilvánítva magam a távozásra, mert már nem bírom ezt sokáig. Én nem veszem észre, hogy egy kicsit is másabb lennék, ők viszont folyamatosan ezzel jönnek, úgyhogy lehet benne valami. Talán baj?

- Most hagyjunk, vagy induljunk? - akad még belém Kihyun, csak úgy, a biztosság kedvéért.

- Lehetőleg mindkettőt…

Hyunwoot és Kihyunt közel nyolc éve ismerem, még középiskolából, ahol hamar legjobb barátok lettünk. Időközben mellettük jöttek-mentek haverok, barátnők, ismerősök és ismeretlenek, de a kapcsolatunk töretlen maradt minden zűr ellenére is. Tény, volt egy jó fél év, mikor egyikünk sem kereste a másikat, de annak egy nagyon komoly félreértés volt a hátterében, melyet máig nehéz téma felhozni.

Minhyukot itt ismertük meg, közel két éve, ha jól rémlik, pont a könyvtárban, mert szabadidejében ott dolgozott akkoriban. Mélyen lelkiismeretes, mindenkivel segítőkész, aranyos fiú. Biztos vagyok benne, hogy ezért nem talált helyet magának itt. Ahol sok az ember, aktívan él az ármánykodás, a gyűlölet, s akár az állatok, hierarchiai ranglistát állítanak, ezzel a leggyengébbet kitaszítva. Mi szeretjük Minhyukot…

Tavaly év elején jött Jooheon és Changkyun. Jooheonnal kosáron találkoztunk először, mikor izomból Kihyunnak ment és fellökte. Azóta is eleven él a fejemben az az ordibálás, amit ott leműveltek. Esküszöm, életem legjobb műsora volt.

Changkyunt pedig Minhyuk korrepetálta szabadidejében az egyik prof kérésére, s teszi néha még a mai napig, a többiekkel együtt. Olykor mindenkinek elkél egy kis segítség, bár engem szerencsére jó memóriával áldott meg az ég, nincs szükségem tanulásra, ha kellően figyelek az előadásokon.

“ … Pulzusom hirtelen ugrott a normális mértékek legfelső határa fölé, a tenyereim leizzadtak, bepánikoltam. Csak néztem irányomba közeledő alakját, dühtől és elfojtott indulatoktól csillogó, fekete íriszeit, tudván, hogy nekem minél előbb el kellene tűnnöm, menekülnöm, a lábaim mégsem mozdultak, megfagytam.

Hogy fájt-e? Lelkileg. Viszont már annyi sérelem ért eddigi életem során, hogy egyel több, vagy kevesebb igazán nem számított…”

Nem mindig világos, mik történnek Hyungwon egy napja során. Néhol annyira túlbonyolítja, vagy éppen maximum körülírja, hogy nem értem, képtelen vagyok felfogni a cselekedeteket, mindössze az érzések maradnak. És nem tetszik… Utálom, hogy átérzem a leírtakat, hogy ismerem a fájdalmát, hogy olyan, mintha engem bántanának, engem csúfolnának, én lennék elnyomva.

Sűrűn előfordul, hogy este csak fekszek az ágyamban, és a plafont bámulva gondolkodok. Alapjáraton mindent szoktam csinálni, csak éppen az agyamat feleslegesen járatni nem. Az ilyesfajta haszontalan, kimerítő hülyeségek helyett fizikailag élem ki magam, edzve a testemet, ezzel megtisztítva a lelkemet is. Hyungwon meséiből nem úgy fest, hogy ő sokat foglalkozna a kondijával. Lehet, tök dagi… Meg kéne keresnem az évkönyvben, mielőtt kövérnek titulálom, mert, bár a mozgás tényleg segítene rajta, nem ír súlyproblémákról, így nem valószínű, hogy ez állna a háttérben. Mindegy, mozognia kell és kész.

Mint már említettem, nem ismerem túl jól a várost, s ezért is olyan meglepő az egyetemtől nem messze lévő, majdhogynem gettó szerű környék, ahova a következő utam szól. Nem valami bizalomgerjesztő ez a sok, magas, ormótlanul ronda, lelakott, piszkos ház, melyek többségéről omlik a vakolat. A föld tele van szeméttel, és mindenfelé kétes emberek mászkálnak. Nem szokásom félni, úgy hiszem, meg tudom védeni magam, innen azonban elhúznak az ösztöneim, mehetnékem támadt. Nem csodálom, hogy Hyungwon nem érezi jól magát, ha egy ilyen helyen él…

Mielőtt elindultam, háromszor is meggondoltam, hogy biztos van-e keresnivalóm egy sörözőben, elvégre italt igen ritkán fogyasztok, és még csak a hasonló helyek sem vonzanak, ám, ha már belekezdtem ebbe az egészbe, végigcsinálom. Azt mondjuk titkon remélem, hogy az utolsó helyszín maga Hyungwon lakása lesz, és nem kell őt keresgélnem.

Betérve a pincehelyiségbe, azonnal megcsap a meleg, s az alkohol füsttel vegyült kellemetlen szaga. Az a néhány fa lépcsőfok, mi teljesen levisz, esély arra, hogy elmenekülhessek, ám nem teszem. Nagy szemekkel, már-már érdeklődve kémlelem az apró teret, benne a bódult, öntudatlan, vagy éppen túlontúl merész vendégeket, kik az asztal felett roskadnak, netán ingatagon járkálva kiabálnak.

- Csak egy kóla lesz - intek a pultnál, tekintetemet le nem véve a sok kétes alakról.

- Parancsolj - adja ki a kétajtós férfi, s én összekaparva magam, helyet foglalok a legnyugisabb sarokban.

Hyungwon, ha a következő helyszín egy kupleráj, felejtsd el, hogy oda megyek…

Mégis ki kér kólát egy italbárban?! Sebaj, megmaradt a kemény imidzsem. Akár egy csecsmőnek…

“Kedves Naplóm

Szívesen leírnám, mi volt szép a mában, mi jó dolgok történtek velem, miképpen tettem meg mindent azért, hogy vidámabban teljen a napom, de mondd, mégis hogyan helyezzem azokat előtérbe ilyen körülmények között?

Mikor haza értem, még nem volt itthon senki, így adódott elegendő időm gondolkodni, mely sosem vezet semmi jóhoz. Nem is ezzel van a gond… Nyolc óra magasságában anya is megjött, ki idegesen berongyolt a szobámba, leszidott a bent uralkodó káosz miatt (akadt néhány koszos ruha a székemben), majd ingerülten hozzám vágta, hogy menjek le apámért a kocsmába, mert kur nagyon elege van már belőle. Nem volt mit tenni, összeszedtem magam és elindultam.

A környéken három kocsma található, de apu csak akkor jelenik meg a többiben, ha a törzshelye, az Encián valamilyen komoly oknál fogva zárva van. Amint leértem, és meglátott engem, a kezét emelve fenyített, ezzel azonban csak az a baj, sosem tudni, mikor lesz mozdulata intőből tettleges. Kezdődött minden elölről. Ha otthagyom, otthon kapok, ha erősködök, itt. Félek tőle, rettegek, még józanon is, ilyenkor viszont ingerültebb, kiszámíthatatlanabb.

Nagyon elegem van már ebből… Huszonegy évesen ennek pont fordítva kellene lennie, ám én gondolni sem tudok rá, hogy bulizzak, kikapcsolódjak, jól érezzem magam, mert nyomorban, fenyegetettségben nőttem fel, ahol valahol mindig én voltam a felelősségteljesebb. Hova lett a gyerekkorom?

Azóta is puskaporos a hangulat, minden az én hibám…

2017. Április 24

Hyungwon”

3. Vadkakaó

Megcsaltam volna az én szeretett novellámat, ami segített azzá lenni, aki vagyok? Jó, ez azért kicsit túlzás, de tényleg nagyon fontos nekem az a könyv.

Eddig komolyan úgy gondoltam, hogy mások nyomora csak magasabb szintre emel engem, de sosem néztem igazán a dolgok mögé. Talán pont ezért. Mert nem akartam elfogadni a szenvedést, és azt, hogy amennyire jó nekem, annyira lehet rossz valakinek. Hyungwonnak igaza van. Nem kell ahhoz semmi komolynak történnie, hogy ne tudd élvezni az életet. Mind mások vagyunk, s mondanám, hogy ez a szép benne, de nem, őt és a küzdelmét látva, semmi szép nincsen ebben. Ha úgy élné meg a dolgokat, mint én, az szebb lenne, de már én is kezdem máshogy szemlélni a világot.

A barátja akarok lenni. Megmutatni neki, hogy nem minden fekete, vagy fehér. Nem kell szeretni semmit, ahhoz, hogy jól érezhesd magad. A barátja leszek. A barátja vagyok.  

“ ... Elhagytam magam. Mostanában sokat törtem a fejem ezen, de már minden kétség nélkül ki merem jelenteni, közel sem vagyok az, aki akár fél éve, pár hete, vagy csupán tegnap. Napról napra épülök le, annak ellenére, hogy komolyan teszek ellene, komolyan harcolok azért, hogy ezen változtatni tudjak. De mikor kilépek lakásunk nyújtotta biztonságából, mindig rá kell eszmélnem; a fű ugyanolyan zöld, az ég ugyanolyan kék. Semmivel nem lett csúnyább, semmivel nem lett szebb, csak… ugyanolyan. Valahol én is ugyanolyan vagyok, mindössze kicsit jobban összetörve…”

Mennyivel egyszerűbb lenne most megkeresnem, hogy mielőbb boldoggá tudjam tenni? Tény, egyszerűbb lenne, de elé állok azzal, hogy; bocs, beleolvastam a naplódba, és látom, nincsenek barátaid. Lehetek az első? Hahh, tuti terv. Így hát, jobb ötlet nem lévén, szép lassan, a magam tempójában elolvasom, hogy aztán majd több együttérzéssel eléállva koccolhassam fejbe, amiért ennyire nagyon elszomorított engem. Ez a pár nap, netán hét már nem oszt, nem szoroz, elvégre, lassan egy éve íródott a könyv.

- Megváltoztál…

- Hagyjál már békén - lököm arrébb nevetve a hirtelenjében magatehetetlenné vált fiút, amiért megint ezzel a maszlaggal jön nekem. - Pont ugyanolyan jóképű vagyok, mint eddig.

- Persze, hyung, nagyon szexuális vagy.

- Azért, ha lehet, ne mássz rám.

- Igyekszem türtőztetni magam.

- Ez becsületes.

- Egyébként… - vált hivatalosabb hangnemre. - Én komolyan mondtam.

- Nem te lennél az első - hagyom rá, mert azon kívül, hogy kicsivel kevesebb időt töltök velük, semmi sem változott az eddigiekhez képest.

Álmatlan éjszakáimon csak előveszem Hyungwon naplóját, és elölről elolvasom az eddig már letudott részeket, hátha olyan jelentéseket, fontos dolgokat találok, amik elsőre elkerülték a figyelmemet.

Valójában én sem tudom, miért érdekel engem egy idegen élete, de a nyomozósdi játszása, és az, hogy valaki bizalmasa lehetek - még ha erről ő nincs is értesítve -, kitölti az eddig komoly tevékenységekkel eltöltve hitt, unalmas óráimat, egy olyat kínálva helyette, ami eddig minden izgalmasnak hitt kalandomat semmitmondó játékká redukál.

“ … Egyik lyukasórámban kiálltam az egyetem udvarára, és csak vártam. Ugyan nem hiszek a csodákban, én mégis vártam, hogy csoda történjen…

Az emberek sietősen rohantak egyik helyről a másikra, vagy éppen társukkal, társaikkal nevetgélve töltötték a szabadidejüket, kizárva a külvilágot, kizárva engem. Miért hallgat bárki zenét, ahelyett, hogy a környezetére koncentrálna? Annyi szép dolog van itt… Az egyetem egyetlen, ugyanakkor több száz éves fája, mely ősszel levetett ruhája helyett ölt percről percre szebb kabátot, egy olyan csoda folytán, amivel életet teremt magán. Ez is csoda, csupán nem az, amire nekem szükségem van most... “

Lássuk csak… Vannak idekint padok, néhány zajos egyén, beton, egy öreg, ronda fa, meg hideg. Rettentően hideg. Bár, ahogy Hyungwont ismerem - mert ugye én ismerem… -, ő még ebben is találna valami szépet, még ha az nem is létezik. Szerinte bármi lehet szép, amiben mi meglátjuk azt. Szerintem az eleve szépnek teremtetett lények, dolgok lehetnek csak szépek.

Nem kell, hogy ő tudjon rólam, én már a barátomnak tartom. Időről időre eszembe jut, hogy vajon Hyungwon mit gondolna az adott tárgyról, szituációról, ha itt lenne? Tényleg érdekel. Jobbára csak miatta állok meg, jobban megszemlélni egy-egy teret, utcát, vagy éppen az égboltot, az embereket, keresve bennük azt, amit ő láthat.

Néha felettébb meglepő dolgokat találok a naplóban, ám az eddigiekkel összevetve, ez a mostani a legmeglepőbb. Méghozzá az, hogy Hyungwon gyakori látogatója volt a kávézónak, ahol akkoriban minden délutánunkat töltöttük a srácokkal. Véletlen egybeesés, vagy a sors…? Véletlen sors. Nem, mintha bármi közöm lenne hozzá, azon kívül, hogy az életében vájkálok. Viszont… Ha sűrűn voltunk egy időben egy helyen, találkoznunk kellett, így akár emlékezhetek is a kinézetére. Jó is lenne… Én, aki a reggelijére sem emlékszik.

- Kihyunnie~

- Mondd - feleli, egy pillanatra sem felnézve a könyvéből.

- Emlékszel, kik jártak mellettünk tavaly év elején a Vadkakaóban?

- Persze.

- Tényleg? - virulok fel a másodperc egy tört része alatt, hogy talán most megtudhatom, hogy néz ki gondolataim főszereplője.

- Már hogy emlékeznék ilyenekre? - emeli rám lekicsinylő tekintetét.

- Miért, hyung, kit keresel? - szenteli nekem - Kihyunnal ellentétben - minden figyelmét Minhyuk.

- Csak egy fiút, akivel elméletileg többször is találkoznunk kellett ott.

- Sok fiú megfordul az egyetem melletti kávézóban, hyung.

- Tudom, de aaaa.

- És ez most honnan jött, egyébként?

- Csak hallottam valahol, valakitől, valamit - sóhajtok csalódottan, majd magamra kapva a kabátomat, nekiveselkedek az indulásnak.

- Egy - álltam meg, hogy kiolvashassam a kívánt italt. - Extra csokis kakaó csodát kérek szépen, fahéjjal a tetején - adom le a rendelésem, s míg azt elkészítik, szemeimmel kikeresem a szélső ablak mellett megnevezett asztalt, hogy aztán nyugodt szívvel foglalhassam el.

“ Kedves naplóm

Ma nincs kedvem beszélgetni, de fontosnak vélem, hogy leírjam ezúttal is a napom, hogy legalább elmondhassam, én tényleg megpróbáltam. Mert, bár érzem a végét, talán nem is akarom annyira, mint két és fél hete, más úgysem marad, minthogy megpróbáltam.

Mint az esetek nagy többségében lenni szokott, az utolsó előadásom után besétáltam a Vadkakaóba, hogy magamhoz vegyem azt a csekély boldogságbombát, ami ebben a velejéig romlott világban még boldoggá tud tenni. Egy extra csokis kakaó csoda, tetején egy kis fahéjporral.

Valahol mindig a megszokások rabja voltam, így ezúttal sem tettem másként, az átlagos helyemre telepedtem, a bal szél leghátsó asztalához, honnan tökéletes rálátást nyertem az utca forgatag valójára. Csöndben kortyolgattam a kakaómat, figyelve a kinti tájat, a benti életet. Miért nem lehetek az, aki éppen munkába siet, téve az emberiségért, netán, aki egy fárasztó, áttanult nap után a barátaival lazít? Nem tudok beilleszkedni, nem találom a helyem. Talán, mert nincs is…

2017. Április 18.

Hyungwon”

Furcsa érzések kerítenek hatalmukba, itt ülve, ahol Hyungwon ült anno. Most miért nem? Ha türelmesen várok, esetleg találkozhatunk. Vagy már találkoztunk is? Úgysem ismerném fel, tehát bármi megeshet. Mindenesetre, furcsa ez így…

2. Amarillisz

“ … A Sáfrány park hatalmas szerepet játszott egész eddigi életemben. Mondhatni, itt nőttem fel… A gyermekkori barátaimmal a régi játszótéren töltöttük minden szabadidőnket, idősebben pedig a tó mellé jártam ki tanulni, mikor már nem bírtam az otthoni magányt…”

Valójában, ha nem laknánk egy helyen, nem érdekelne ennyire a dolog, de mivel van időm, meg már tényleg érdekel is, összeszedem magam, s betérek az említett parkba.

Hideg van, mindent hó borít. Egy értelmes ember sincs itt, a kutyasétáltatókon kívül, mert hát, az ebet minden időben vinni kell, de gyerek egy szem sem. Fogalmam sincs, miért csinálom én ezt.

Mint megtudtam, az egész parkban mindössze két játszótér van. Szégyen, nem szégyen, húsz percnyire lakom innen, de még sosem volt itt. Mentségemre szóljon, hogy alig két éve költöztem fel, kizárólag az egyetem miatt, tehát sok keresnivalóm egyébként sem lett volna erre.

Azonban Hyungwon szavai, mély fájdalommal átitatott sorai, s túlbuzgó személyiségem elrángatott ebben az ítéletidőben.

Tehát, játszótér…

Van az újabb, amit tíz éve építettek, tehát, véleményem szerint, újnak azért mégsem mondható, majd van a régi, ami valahol a park északi szélén helyezkedik el. Nem elég, hogy magamtól eleve képtelen vagyok tájékozódni, a hülye Google Maps által engem jelölt pöttyöm is folyton letér a kijelölt útról, nehogy könnyen menjen.

Ráadásul, mire odaérek, rá kell jönnöm, egyáltalán nem érte meg emiatt az omladozó, néhány fadarabból és némi kerítésből álló vacak miatt szenvednem. Valószínűleg nem is így nézett ki akkor, mikor Hyungwon még gyerek volt.

Viszont, ha már eljöttem idáig, megnézem magamnak a tavat is, hátha azzal előrébb jutok.

Immár sikerül hamar megtalálnom a leírt helyet, s a padra, ahol állítólag tanulni szokott, leülök, hogy innen olvassam el újra az aznapi feljegyzését.

“Kedves Naplóm.

Elég rosszul aludtam, de ettől függetlenül jól keltem. Jól keltem, mert amint kinyitottam a szemem, képes voltam mosolyra húzni a számat, és nem az volt az első gondolatom, hogy “nem akarom”. Ettől függetlenül nem akartam jobban iskolába menni, eleget tenni a kötelezettségeimnek, szó nélkül tűrni a kényszert, és beállva a sorba beletörődni az elnyomásba, mégsincs bennem annyi, hogy ki merjem hagyni. Sűrűn betegszem meg, talán ténylegesen, talán az elmém által kreált módon, mikor már tényleg nem bírom. Fáj nekem látni, hogy az emberek mennyire boldogok, mennyire szeretnek, mennyire élvezik az életet, miközben én képtelen vagyok ezekre.

Gyerekként boldogabb voltam. Nem boldog, csak boldogabb a tudatlanságom miatt.

És, mivel visszamenni nem tudok az időben, csak nosztalgiázni indultam meg, megkeresi az egykori legfontosabb helyeket a számomra.

A Sáfrány park hatalmas szerepet játszott az egész eddigi életemben. Mondhatni, itt nőttem fel… A gyermekkori barátaimmal a régi játszótéren töltöttük minden szabadidőnket, idősebben pedig a tó mellé jártam ki tanulni, mikor már nem bírtam az otthoni magányt. Néztem a gondtalanul tovaúszó kacsákat, miközben a lágy szellő simogatta, vagy éppen a hideg fagy csípte a bőrömet, azt kívánva, bárcsak olyan erős lehetnék, mint ők. Ők, akik minden évben felkerekednek, és többezer kilóméter repülés után újra a párjukkal úszkálnak valahol, nem félve a holnapot, nem bánva a tegnapot.

Mert félek, rettegek minden holnaptól. Nem az újtól, nem az ismeretlentől, hanem a megszokottól. Mert tudom, ha holnap felkelek, semmi nem fog változni, és ha nem figyelek eléggé, minden holnapom csakhamar tegnappá válik úgy, hogy közben semmi nem történt.

Kedves Naplóm, szerinted mit kellene tennem, hogy ki tudjak törni ebből a szürkeségből? Újra őszintén szeretnék mosolyogni…

2017. Április 9

Hyungwon”

Tél lévén egyetlen kacsa sem úszik itt, ám belegondolva Hyungwon mondandójába, az én életem sem izgalmasabb, azt leszámítva, hogy a barátaim színesítik a napjaimat, így azért mégsem olyan szürke. Minden bizonnyal, barátokra van neki is szüksége. Azóta már csak szerzett párat…

Hogy nyomon tudjam követni az útját, felosztottam a feljegyzéseit napi egy darabra. Nem mindegyikben szerepel hely, de, hogy a fontosabb információk a fejemben maradjanak, lassan kell haladnom.

Ha már ennyi időt pazarolok a semmire, a végén megkeresem és elmondom neki az észrevételeim, mert már nekem fájnak a gondolatai. Remélem, tudok segíteni.

- Hyung, hova mész? Ugye nem felejtetted el, hogy ma meccs van? - néz rám értetlen szemekkel Jooheon, hóna alatt a kosárlabdájával.

- Hanyadika van? - tátom el a számat, megakadva az ajtóban.

- Huszonegyedike - felei lemondóan, minden bizonnyal már előre tudva, hogy de, nagyon is elfelejtettem, ráadásul már időm sem lenne hazaugrani a felszerelésért. - Mi van veled mostanság? A többiek szerint is olyan furcsa vagy…

- Csak a vizsgák.

- Igen, hyung, csak a vizsgák - vet még rám egy utolsó, csalódott pillantást, majd se szó, se beszéd, elvonul.

Na jó, ezt megérdemeltem… Eddig még egyetlen kosármeccset sem hagytam ki, erre tessék, most még meg is bántottam Jooheont.

- Igaza van…

- Tudom, hogy igaza van! - fordulok felé idegből, arra viszont nem számítottam, hogy Kihyunnal fogom szembetalálni magam.

- Mitől lettél ilyen feldúlt?

- Nem vagyok feldúlt, csak na.

- Csak na. Oké, ahogy érzed.

- Nem tudod, hol van az Amarillisz étterem? - hagyom figyelmen kívül gúnytól csöpögő, burkolt megjegyzését.

- Sosem hallottam róla… Furcsa egy ilyen növényről éttermet elnevezni.

- Azért kösz - hagyom ott, nekiindulva a következő uticélomnak.

“ ... Hyerinnel gyakori vendégei voltunk az Amarillisz étteremnek, mert a hegyoldalból, a terasz védelmében, egy könnyed vacsora felett gyönyörű látvány volt a Nap utolsó erejéből nyújtott fénye…”

Mivel tél van, korán nyugszik a nap, úgyhogy felettébb sietnem kell, ha addig oda akarok érni. Márpedig én oda akarok érni…

Nem tudom, hol lakik Hyungwon, de velem ellentétben sűrűn támaszkodik a tömegközlekedési eszközökre, mert elég nagy távok vannak a helyszínei közt. Nem szeretek utazgatni, mert nem ritka, hogy rossz járatra szállok, meg, mivel az egyetemhez közel lakom, nincs is rá igazán szükségem.

Nagy nehezen megtalálva az éttermet - ugyan ötletem sincs, mit takar a könnyed vacsora -, kikérek egy adag bulgogit, ami mindennek, csak könnyednek nem nevezhető, s tél ellenére kiülök a teraszra elfogyasztani azt.

Lefagynak a kezeim, remeg mindenem, de legalább tényleg szép a naplemente.

Evés közben újra elolvasom az aznapi feljegyzését, komolyan igyekezve, hogy közelebb kerüljek hozzá, az állapotához, a gondolatai megértéséhez.

1. Sáfrány

- Nem mehetnénk már haza? - dőlök hátra szenvedésem kimutatásának fokozása képpen a kemény faszékben, további véleményemet egy nyögésbe fojtva.

- Halkabban, hyung - int le Minhyuk valahol pár sorral arrébbról, feljogosítva magát az én csitításomra.

- Igaza van, Hoseok, a könyvtárban nem kiabálunk - dorgál meg Hyunwoo, miközben egyáltalán nem is kiabáltam.

- Ahelyett, hogy itt nyűglődsz, igazán tanulhatnál is, mint mindenki más - állít szembe a rideg valósággal Kihyun, gondolom, tudva, hogy erre semennyi esély sincsen.

- Annyira nagyon unatkozom - vergődök ültömben, ám végül mégis győz a tenniakarás, mely ezesetben egy laza sétában merül ki.

Nem is értem, miért jöttem velük az egyetem könyvtárába, mikor engem minden irat elborzaszt, amiben két sornál több, tizenötös betűméretnél kisebb, és másfeles szóköznél kevesebb van együtt egyetlen lapon.

Míg ők a stéberkedéssel vannak elfoglalva, én unalmasan rovom a sorokat, néha-néha alaposabban megnézve az érdekesebb könyvek gerincét, odáig azonban nemigen akarok jutni, hogy a kezembe is fogjam bármelyiket. Egyetlen könyvvel van életreszóló kapcsolatom, ahhoz pedig hűen ragaszkodom, még véletlen sem megcsalva másik példánnyal.

- Menjünk mááááár - hisztizek magamban, elvégre a többiektől már jócskán eltávolodtam, mikor egy alacsony polcon meglátok egy igencsak kirívó kötetet a többi között. A sok fehér lexikon mellett egy kisebb, barna, majdhogynem füzetnek mondható könyv éktelenkedik, mit én, mint hős, ki is veszek, hogy odavigyem a csinos könyvtáros csajnak szólni, miszerint ez a jószág itt eltévedt. Ennél jobb módon aligha lehetne felszedni valakit. Szégyenre méltó lenne? Annál jobb…

Ez mind szép és jó, csakhogy egyáltalán nem találom őt. Mint akit a föld nyelt el. Értem én, hogy nagy ez a hely, de ennyire?

- Srácok, hol a könyvtáros bige?

- Shuran noonára gondolsz? Azt hiszem, pont az előbb ment ki a raktárba - tájékoztat Jooheon, elmélyülten gurigatva kosárlabdáját az asztallapon.

- Szuper… - morranok fel, helyet foglalva az egyik székben.

Ahogy a percek telnek, úgy esz engem is a fene, s végső elkeseredettségemben még ki is nyitom a könyvet, melyben, mint az sejtettem, kézírás található. Nem vagyok egy kíváncsi típus, ám az első pár szó igencsak felkeltette az érdeklődésemet.

“Kedves naplóm”

Minden mással ellentétben, mindig is szerettem vájkálni mások magánéletében, hogy legalább kicsit jobbnak érezhessem a sajátomat, így hát nekiláttam a kifejezetten szép, gyöngybetűkkel írt füzet elolvasásának. Persze, csak, míg meg nem unom ezt is.

“Kedves naplóm.

Nem tudom, hogyan kezdjek bele. Hülyén érzem magam…

Most írhatnám azt, hogy engem senki nem ért meg, de mindenki így van ezzel, nem de bár? Én akkor is ezt érzem…

Nincsenek barátaim, a családom nem ér rá velem foglalkozni, magam vagyok.

Április elseje van, az én életem meg eleve egy vicc, úgyhogy jobb lenne ma itthon maradni, mielőtt bárki mókás kedvében leledzene odabent, és újra rajtam élné ezt ki.

Április elseje van, és Kedves Naplóm, te vagy utolsó reményem. Az utolsó reményem az életre, így ezt a harminc feljegyzést neked címzem, keresve veled a szép dolgokat, amik erőt adhatnak a folytatásra. Kérlek, légy velem kedves az emberiség helyett is…

2017. Április 1

Hyungwon”

Egy önbizalomhiányos, nyafogós, pisis naplója. Esküszöm, mindig erre vágytam! Nos, kedves Hyungwon, ilyen hozzáállással nem csak az életed lehet vicc, hanem te magad is. De most tényleg! Ki vár segítséget egy szaros füzettől? És mi az, hogy ez az utolsó reménye? Mire? Csak felidegesít…

- Mit találtál, hyung? - hajol hozzám Changkyun, de még mielőtt beleolvashatna, összecsukom gyorsan.

- Egy régi, unalmas könyvet - hazudok csuklóból, még magam sem tudom, miért. Talán valami több van emögött, mint elsőre tűnik. Ha mást nem, komédiának jó lesz.

- Megnézhetem? - nyújtja felém a kezét, de én azt csak egyszerűen eltolom magamtól.

- Kell nekem a beadandómhoz.

- Jól hallottam, Hoseok beadandót mondott? - fagy meg sétálás közben Kihyun, a kezében valami méretes papírhalmazzal. - Mentőt, ide! - csettint összevont szemöldökkel, ám ennél többet nem szentel rám a drága idejéből, megy is tovább, remélem, minél messzebb.

- Le lehet szállni rólam. Mindenkinek van dolga, nem? Hajrá!

“Kedves Naplóm.

Tudod, engem egyszer nagyon szerettek. Megígértem, hogy csak jókat fogok beléd írni, de ezt most muszáj kiadnom magamból.

Napra pontosan két éve volt, hogy megismertem Hyerint, a csodálatos, elbűvölő, gyönyörű lányt. Egy kávézóban találkoztunk. Sablon lenne? Talán ez benne a legszebb. Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, mert nem. Hosszú utat tettünk meg, mire ténylegesen egymásra találtunk, de utána minden olyan álomszerűen tökéletes volt. Sokat tanított nekem az életről, olyan dolgokról, amik azelőtt sosem érdekeltek engem.

Mindegy…

Ma harmadik hónapja, hogy nincs már velem, és ebbe beleőrülök. Megszeretsz valakit, az életed középpontjává válik. Arra eszmélsz, hogy, bár tudat alatt, de mindent érte teszel. Hogy ő boldog legyen… Elterveztük a közös életünket, már a gyerekeink nevei is megvoltak. Erre… Erre már nincs… Nem tudom elhinni, hogy ő…

Utálom magam, amiért …”

Szinte észre sem vettem, Hyungwon naplója magába szippantott. Rettentő hosszúra sikeredett a második napja, de főleg azért, mert magáról, a múltjáról, a családjáról mesélt benne. Bármennyire is nem értem meg a hasonló mentalitású embereket, ennek a fiúnak minden sorával lejjebb, egyre inkább éreztem a fájdalmát. Ezt csak tetézik az elmosódott betűk, a hullámossá vált pöttyök a papíron. Lehet, mégsem olyan gáz, mint elsőre gondoltam.

Mielőtt elindultunk kifelé, betettem a táskámba, hiszen nincsen rajta könyvtári pecsét, nem az egyetem tulajdona, ha meg bárki keresné - Hyungwon -, így járt. Majd megtanulja, hogy máskor nem hagyunk nyilvános helyen semmit.

A következő néhány napban ki is ment a fejemből az egész, míg nem egy kipakolás során rá nem leltem a könyvre. Nem tudom, hogyan néz ki, csak annyit, hogy szeret feketében járni, így képet nehéz társítani a szöveghez, de a fogalmazása, meg eleve az, hogy pont itt kötött ki a naplója, tanultságra és intelligenciára utal. Már ezért sem lennénk jóban… Illetve, nem vagyunk, ha valamelyik sulistársam, ami elég valószínű.

Ahogy haladok a napjaiban, egyre inkább érzek iránta sajnálatot, bár nem túl fejlett az empátia készségem, úgyhogy ez már eleve nagy szó tőlem.

Néhol szörnyen unalmas maszlagokat tol, máskor meg egész érdekes dolgokat árul el, amik miatt kissé tolakodásnak tűnik az olvasásom, de ezt mindig letudom egy vállrándítással. Egy pontig…

Az a pont pedig;

“ ... Azt hittem, ha azt akarom, hogy jó legyen, jó is lesz. Nem jó. Semmi sem jó… Kedves Naplóm, ments meg, ölj meg, csinálj valamit, mert én képtelen vagyok rá. Kérlek… könyörgöm… csak csinálj valamit…”

Egyre inkább érdekelni kezd Hyungwon, és az, hogy mi az a hatalmas teher, amit cipel magával, mégsem ír róla. A naplójában sűrűn feltűnnek helynevek, amiket ilyen-olyan okokból meglátogat, így, hogy közelebb kerüljek a dolgok megfejtéséhez, egy kellemesnek mondható délután - már, ha január bármelyik délutánja annak mondható - el is indulok az egyikbe.