2Won/hyungwonho - Illusion trap

Hyungwon pov

Szörnyű fejfájással és zsibbadt végtagokkal kelek, egyenlőre még csak ébredező gyanúval, melyet az alattam elterülő keménység és ismeretlen szagok váltanak ki. Tenyeremet a halántékomhoz nyomva ülök fel, fokozatosan egyre többet látva, de ez csöppet sem nyugtat engem. A szédülésem miatt nehezen fogom fel az elém tárulkozó tájat, ám abban biztos vagyok, hogy valami nagyon nincs rendjén itt. Mélyen beszívva a nehéz levegőt, szabad kezemmel megtámaszkodok magam mellett, s szép lassan felállva pillantok körbe a szűk folyosón, mely teljesen üres és kihalt. Nagyjából minden második “szakaszon”, jobban mondva három égősoronként világít ugyan ennyi lámpa, de azok is éppen hogy, ezzel vérfagyasztó hatást kölcsönözve az egyébként sem kellemes hangulatnak. Kétoldalt ajtók, számokkal, de semmi más nem jelzi, hogy mi lapulhat mögöttük, így a hozzám legközelebb esőhöz lépve nyomom le kilincsét, az azonban nem nyílik. Tanácstalanul végigsimítva arcomon próbálok visszaemlékezni a tegnapra, a mára, bármikorra, hogy ezelőtt hol voltam, valamiféle támpontot keresve, ám kész homály minden.

Szemhéjaimat összeszűkítve meredek a távolba, mindkét irányt alaposan megnézve, de semmi más nem fogad. Az alumínium padlót pocsolyák tarkítják a felettem húzódó csövekből csöpögő víznek hála, mitől a levegő áporodott és büdös, jelentősen megnehezítve idelent a lélegzést. Illetve, csak tippelni tudok, hogy lent vagyunk, ezért, hogy megbizonyosodhassak, vagy első sorba kijussak, elindulok találomra jobbra. Lépteim fenyegető visszhangja több irányból ér el, gyorsításra késztetve, én azonban bátorságommal küszködve tartom meg higgadtságom, inkább kíváncsiságomra bízva gondolkodásom, sejtvén, hogy abból több jó származik, mintha elkezdenék menekülni.

Folyosók. Rengeteg folyosó. Van, hogy több irányba is ágazik, illetve akadnak nagyobb ajtók, amiken homályos ablaküveg díszeleg, egy nagyobb térre nézve, de azok sem nyílnak. Kezd nevetségesen abszurd lenni céltalan bolyongásom, mikoris telefonom hangos csippanása késztet megállásra. Pulzusom megugrik a hirtelen sokkra, majd észbekapva nyúlok zsebembe, hogy előhalászva mobilomat, megnyitom párom üzenetét.

Játék indul. Van négy perced megtalálni minket, máskülönben a srác golyót kap valamelyik testrészébe.

Összeráncolt szemöldökkel olvasom azt a csupán két mondatot, egyáltalán nem értve, hogy mégis mire akar ez utalni, ám a következő kép, ahol Hoseok összeverve, kikötözve és majdhogynem félholtan ül a földön, mindent megmagyaráz. Elrakva a készüléket, még egy mély levegőt veszek, realizálva a helyzetet, valamint lehetőségeimet, majd rohanni kezdek. Nem tudom hova, nem tudom mit keresek, csak futok, ahogy a lábaim bírják. Most nincs időm miértekre, sőt, koncentrálni sem menne, csupán egy cél lebeg a szemem előtt, az pedig Hoseok megtalálása. A kanyaroknál nem mindig sikerül rendesen befordulni, s mikor sokadjára vágódik vállam a falnak, egy pillanatra megtántorodok, egészen, míg egy dörrenést nem hallok. Az egész lényem beleremeg, mit tetéz az utána következő fájdalmas ordítás, végül telefonom csippanása.

Három perc, és érkezik a következő. Fogy az időd, szépfiú… ;)

Körmeimet a falnak nyomva rogyok előre,  s érzem, hogy vagy azonnal elhányom magam, vagy sírni fogok, ám mielőtt bármelyik is bekövetkezhetne, megeredek előre, egyetlen másodpercet sem vesztegelve saját állapotomra.

Végre találok egy hatalmas, szürke ajtót, ami nyitva van, ezért gondolkodás nélkül rohanok be, a szegényes fényviszonyok ellenére is tisztán kivehető lépcsőházba, és elindulok lefelé. Nem tudom miért pont arra. Talán, mert könnyebb, esetleg ésszerűbbnek tartom, hogy a rosszfiúk a föld alatt rejtőzködnek, esetleg más okból, de a következő emeleten ki is futok.

Sötétség. Vaksötétség. Ideális helynek tűnik, csakhogy én semmit nem látok, amin bár segíthetek, aggaszt, hogy sokkal védtelenebbé tesz. Mobilommal világítva szaladok, rendszeresen megijedve az árnyékomtól, de annak egyáltalán nem szentelve figyelmet hagyom magam mögött a folyosókat, találomra fordulva jobbra, vagy éppen balra, mikor melyik szimpatikusabb. Sajnos a sötét velejárója, hogy hiába a mobil fénye, nem látok ígyse sokmindent, csak a falakat, ezért egy pocsolyán hasraesve nyekkenek a földön, csúnyán beverve az állam.

- Francba - sziszegem, ám ha már így megrekedtem, fejemet felemelve fülelek pár másodpercig, hátha hallok valami iránymutató neszt, azonban ahelyett újabb lövés. Nem követi ordítás, nem érkezik reakció és még behatárolni se tudnám honnan.

Rossz irány. Kezd unalmas lenni, de hogy lásd milyen jófej vagyok, két perc múlva csak valamelyik végtagjával lesz kevesebb, a mája viszont csúnyán megsérült, tehát a helyedbe jobban próbálkoznék, persze csak ha fontos a srác :D

Kikerekedett szemekkel olvasom a sorokat, adva magamnak néhány pillanatot, hogy átgondoljam mit is tartalmaz valójában. Rossz irány… De mikor? A torkom szorul, látásom homályosodik, ám még szilárdan kapaszkodom a reménybe. Miféle beteges játék ez? Mire jó és miért pont én?! Gyengülök…

Összekaparva magam a földről, hangosan szusszanva világítok körbe. Mivel nem hallottam ordítást, sokkal távolabb kerültem, tehát az emelettel lesz a baj. Hányszor fordultam idelent és mégis mekkora ez a hely? Eleve borzalmas a tájékozódási képességem, úgyhogy most nyakig ülök benne…

Hátraarcot vágva rohanok, emlékeim szerint arra, amerről jöttem, de ez közel sem olyan biztos, mint amekkora elszántsággal szelem a folyosókat. Ég a tüdőm, fájnak a lábaim és az szép, meg jó, hogy futkosok, de a falakat is figyelnem kell, mielőtt elhagynám a lépcsőházat. Elmondhatatlan az örömöm, mikor meglelem végre a kijáratot, azonban arra nem számítottam, hogy az magas helyiséget átható üvöltés ekkora mértékbe fog megrettenteni. Kikapcsolva a világítást, már rutinból az üzeneteket nyitom meg, s nem kell sokat várnom, hogy megérkezzen a következő.

Hyungwonie, én nem így ismertelek. Hát hagyod szenvedni szegényt? x3 Gondolom most sejted mi jön… Egy percet kapsz a következőig. Sok sikert.

Az üzenet mellé egy képet is csatolt, min egy kéz látható könyéktől lefelé, a földön… külön a tulajdonosától. Könnyeim megállíthatatlanul törnek felszínre, s szántják végig meggyötört arcomat, miközben a jajveszékelés halkul, de még nem adhatom fel.

Ismer. Egy ember, aki ismer engem. Ki lenne képes ilyet tenni? Nincs túl sok barátom, belőlük meg főleg nem nézném ki, de míg gondolkodok, el is indulok felfelé, hogy az imént elhagyott szinttől a másodikra nyissak, mi teljesen ugyan olyan, mint amelyiken ébredtem. Legalább van fény.

Tegnap veszekedtünk. Mostanság sok vitánk volt Hoseokkal, de mind értelmetlen apróságokból fajult el, és lényegében az én hibám az összes. Vajon most számít rám? Tudja, hogy mindennél jobban szeretem? Nagyon fáj…

Éppen csak indulnék felfedezni a szintet, mikor utolér a következő kiáltás. Ez már közel sem akkora, mint az előbbiek, de egyenlőre fogalmam sincs, hogy az jót, vagy rosszat jelent-e.

Hidd el, én igazán jól szórakozok, de a gyerek szép lassan elvérzik, tehát tovább nem húzhatjuk a randinkat. Megkapod az elején kihagyott öt percedet, de ez az utolsó, mert következőleg golyót kap a fejébe.

Nehezen fogom fel a szavakat, s félve tekerek lejjebb, hol újfent kép vár, ezúttal egy fül. A fülbevalók mindent elárulnak, ha eddig ne lett volna egyértelmű. Azokból a kicsiny ékszerekből is sok összezördülésünk volt már…

Nem bírom. Nem megy. Fel akarom adni. Nincs más vágyam, mint ide lefeküdni és soha többé fel nem kelni, ám ha megtalálom, még könyöröghetek neki, hogy engem öljön meg. Utolsó esély… Muszáj még mennem.

Taktikát váltva próbálom az összes ajtót kinyitni, ami merőben lassít, de valamiféle megoldásnak csak lennie kell. Ezúttal alaposan megjegyzem mikor merre fordulok, de valami azt súgja, hogy ez koránt sem elég, mit telefonom pittyenése erősít meg.

Hyungwon, így azt találom hinni, hogy részedről rendben van, ha meghal. Megint rossz irány… x3

Mi? A megint arra vonatkozik, hogy lefelé kellett volna mennem, vagy, hogy nem vagyok még elég magason? Mindegy, vissza!

És hogy ne hazudtoljam meg önmagam, tehetségesen eltévedek, ezzel plusz időt pazarolva. Minél inkább kapkodok, annál rosszabb a helyzet, ezért megállok, hogy átgondolhassam, közben megnézve az utolsó előtti üzenet idejét, valamint, hogy azóta mennyi telt el.

Maradt két percem, tehát ennek fényében megyek tovább, s nagy szerencsémre csak egy folyosóval voltam arrébb, ezért kifejezetten hamar megtalálom a nagy, szürke ajtókat, amik a lépcsőházba vezetnek. Ezúttal inkább a felfele utat választom, azonban amint cipőm talpa találkozik az első fokkal, lövés dördülése járja be az egész helyet, tüdőmbe rekesztve vele a levegőt. Nem… Még bízok, maradt egy egész percem, csupán siettet.

Sajnálom, de tudsz róla, hogy cseszett idegesítő? Hogy bírtad eddig elviselni? Nekem fél óra is sok volt belőle… :/

Figyelmen kívül hagyva őt, kiürítem az elmémet és rohanni kezdek felfelé. Az következő emeletre benyitva a természetes fény kellemetlen erővel ront nekem, ám hunyorgásom nem tart sokáig, ugyanis előttem fal van, illetve két ajtó nélküli bejárat, valamint konténerek. Jobbra nem túl messze zsákutca, balra pedig nagyjából nyolc méterre a folyosó jobb fala végetér, és arra valami parkoló, vagy udvar kapott helyett. A szélén egy férfi áll nekem háttal, előle füst száll fel, s leeresztett kezében cigaretta parázslik. Nem túl magas alakja és széles vállai helyből két emberre is emlékeztetnek, de mivel nem vagyok benne biztos, hogy tud ittlétemről, illetve egyedül is van, gyorsan körbepillantok, hogy felmérjem a helyzetem. Lehet egy itt dolgozó, vagy pont a zaklatóm, ám ha nekem ront, esélyem sincs. Előre fordulva, szemem sarkából elkapok valami gyanúsat, azonban odanézve kővé dermedek.

Két konténer közt a szemeteszsákokon egy test fekszik élettelenül, s nem telik sok időbe, mire felfogom, hogy ki az. Élesen beszívva a levegőt lépek hozzá és rögtön térdre rogyva zokogok fel hangosan. Fejemet mellkasához, a véráztatta felsőre döntve ölelem szorosan még meleg mivoltát, egyre erősebben rámtörő fejfájással, mi egyáltalán nem engedi rendesen felfogni, hogy valójában mi is történt. Hirtelen oldalra rántva a fejem adom ki gyomrom csekély tartalmát, de nem törődve az engem maró kínnal, ordítva préselem magamhoz Hoseokot, aki ezt már soha többé nem fogja viszonozni.

- Miért… - csuklik el rekedtes hangom, szavaimat a véres pólóba lehelve. - AZT KÉRDEZTEM, HOGY MIÉRT?! - csattanok fel és a békésen dohányzó, nekem még mindig háttal álló alakra emelve tekintetem, minden izmom befeszítem, már készen léve rá, hogy végezzek vele, és végül magammal is…

Eldobva cigarettáját, gondterhelten sóhajt egyet, majd nagyon lassan elkezd felém fordulni, ám mielőtt még megláthatnám az arcát, minden elsötétül.

Zihálva ülök fel a vak sötétbe, miközben emlékek ezrei peregnek le szemeim előtt. Sírástól ködös tekintettel révedek a semmibe, igyekezve szabályozni légzésemet, de a fokozatosan rámtörő hullámok minduntalan összerántják testem minden centiméterét, minek hatására egyre nagyobb zajt csapok magam körül.

- Hyungwon? - hallok meg hátulról egy álmatag hangot, s abban a minutumban minden emlékem tova száll, csupán az érzéseket hagyva maguk után, egyedül, képek nélkül… - Mi történt? - mozdul alattam a matrac, én azonban képtelen vagyok bármit is csinálni. - Rosszat álmodtál? - ül szorosan mellém, és tenyerét takaróval fedett térdemre téve keresi tekintetem az egyre kiéleződő térdben. - Ssss, nincsen semmi baj - fonja körém izmos karjait, mire fejemet megrázva, heves szipogásba török ki és hirtelen ötlettől vezérelve bontakozok ki öleléséből, hogy ölébe mászva viszonozzam én.

- Hyung - temetem arcomat zokogva a nyakába, ő pedig hátamat simogatva próbál engem nyugtatni.

- Mit álmodtál? - kérdi kedvesen, de nekem már csak nem is rémlik mi volt benne, összesen a veszteség és fájdalom maradt utána.

- Nem tudom - szorítom a tőlem telhető legerősebben, csak hogy biztos lehessek jelenlétében.

- Akkor nem lehetett olyan szörnyű - mosolyodik el a fülembe puszilva.

Az ágy kényelmet nyújtó puhasága, az ismerős légkör, valamint az ablakon beszökő Hold gyenge fénye az otthont hivatottak jelképezni, mi fokozatosan vigaszt nyújt zaklatott állapotomra, egyre csak győzködve, hogy ez a valóság.

- Csak sose hagyj el, jó? - dünnyögöm vállába, mélyen magamba szívva imádott illatát.

- Nincs akkora szerencséd - dől velem hátra, ami által én rajta kötök ki elterülve. Lábait széjjelebb nyitva ejti közéjük az enyémeket, és feje alá betúrva egy párnát, ránk húzza a takarót. - Itt vagyok - nyom egy gyengéd csókot ajkaimra és minden további szót mellőzve simogat tovább, segítve ezzel vissza alvásom.