Ez is ugyan olyan este, mint az összes többi, számomra mégis sötétebbnek tűnik az eddigiekhez képest. Talán nem kellene annyit hasonlítgatnom a fényeket, napszakokat, tárgyakat, érzéseket, vagy bármit. Netán még gondolkodnom sem… Vagy ponthogy többre lenne szükség? Elvesztem.
Lábaimat felhúzva ülök csendes magányomban az előszobában, míg a többiek saját részeik békéjében pihennek, elvégre igen fárasztó napot tudhatunk magunk mögött, ami engem is kimerített, de inkább lelkileg tört meg, mintsem testileg viselt volna le. Ha így lenne, inkább lefeküdnék, hogy menekülhessek a vágy elől, ami egyre erősebben kerít hatalmába, ahányszor eszembe jut, hogy ideje lenne lépnem végre.
Lassan két hete, hogy csúnyán összevesztünk Minhyukkal, minek szakítás lett a vége. A vitát természetesen én generáltam, és én is zártam le, aszerint, amit akkor a legjobbnak láttam. Sajnos az a fajta vagyok, aki ha felhúzza magát, csúnyán neki tud ugrani bárkinek, de főleg annak, akit különösen szeret, így ez nem először fordult elő, csak most volt a legcsúnyább. Sosem én hunyászkodtam és kérezkedtem vissza, ugyanis rám nem vall, hogy bárki bocsánatáért esedezzek. Könnyedén meg is feledkezem azokról, akik nem keresnek, meg nem is éppen hiányoznak, tehát részemről többnyire mindegy szokott lenni, jelenleg viszont esz a bűntudat és a magány. Hiányoznak az összebújós esték, az óvatos érintések, a kedves, ám őszinte szavak. Hiányzik minden, ami Minhyuk és ezt senki nem tudja pótolni. A csendszünetünk túl sokáig húzódik, és én napról napra egyre azon vagyok, hogy feladjam dacom énemet, hogy kezdeményezzek.
- Kihyun - torpan meg Hyungwon a küszöbön, inkább rémülten, mintsem boldogan a viszontlátásom miatt. Bár, ha akar, bármikor megtalál. - Mit csinálsz itt? - tér beljebb, s van olyan kedves, hogy nem oltja fel a villanyt, pedig bárki már tuti megtette volna.
- Semmit…
- Elmondod mi a baj? - foglal helyet mellettem, teljesen természetesnek véve a helyzetet. Vele mindent meg szoktam beszélni, és talán ő az egyetlen, aki ismeri az össze gondomat, mégis néha félek tudatni vele az épp aktuális fájdalmam, mert kertelés nélkül kimondja a kész tényeket, melyeket én még nem merek bevallani magamnak.
- Minhyuk - sóhajtok, visszatérve állandó témánkra. - Szerintem beszélek vele.
- És mit? Miben lesz jobb, ha kibékültök, és megint egy olyan kapcsolatba kényszeríted, amiben egyikőtök sem boldog? Kihyun, ő tényleg szeret téged…
- Tudom - halkulok el, beismerve, hogy újfent igaza van, de természetesen ez eddig is egyértelmű volt, azonban szavai mögöttes tartalma ami igazán fáj.
- Ha csak valaki kell, hogy szeressen, én itt vagyok neked, de ne játszadozz vele, mert sokkal törékenyebb, mint hinnéd.
- Tudom. - Megint.
- Akkor tulajdonképpen mit is akarsz tőle?
- Csak megszüntetni ezt az egészet, mert már beleőrülök, hogy folyton kerülgetjük egymást.
- Akkor menj és valósítsd meg, de ne számíts sok jóra - lapogatja meg a térdemet, s felállva, hosszasan kinyújtózkodik. - Neked is könnyebb nélküle - hagy hátra utolsó mondatával, ezzel rábírva engem, hogy igenis bizonyítsak neki. Sosem volt a kapcsolatunk ellen, de igazán mellette sem, én azonban szívesebben töltöttem az időmet Hyungwonnal, mint Minhyukkal. Nem azért, mert jobb ember lenne, vagy többet tudna nyújtani, csak tényleg nem volt túl átgondolt, hogy mibe is akarunk belevágni, ami miatt kissé távolságtartóbb lettem. Teherré vált számomra Minhyukkal lenni, de ugyanakkor szerettem is, csak nem éppen úgy, ahogy elvárt lenne egy ilyen helyzetben, amiből szintén sok vitánk keletkezett. És most megpróbálok visszatérni abba a kaotikus időszakba, ami tele volt kínnal, fájdalommal, megbánással, nekem mégis hiányzik…
Csendesen felegyenesedek és már meg sem próbálom átgondolni, csak hagyom hogy a szívem vezessen, mielőtt megfutamodnék. Utam Minhyuk szobájáig vezet, hova bekopogva, türelmesen várom, míg meg nem kapom az engedélyt, hogy aztán betérjek a szintén elég sötét helyiségbe, minek a szélén, az asztalnál, egy éjjeli lámpa felett görnyedve olvas valamit.
- Ohh, Kihyun - konstatálja kilétemet, majd vissza is fordul a papírlap felé. Jó kezdés…
- Szia - nyitok egy gyenge köszönéssel, közben közelebb lépve hozzá.
- Szia - válaszol, tekintetével a sorokat követve. Mindig szeretetteljes és érzéseit kifejező arca most hűvös és tartózkodó, amire teljes mértékig számítottam is, elvégre mindenki ilyen kétkedő egy veszekedés után, itt viszont nagy a tét. Én mégsem fogok elmenni a végsőkig érte…
- Figyelj, bocsánatot szeretnék kérni - toporgok a széke mellett, összefűzött ujjaimmal babrálva, hogy valahol azért mégis le tudjam vezetni a feszültséget.
- Hát kérj…
- Bocsánat - festek szánalmas mosolyt ajkaimra, de ő mégcsak nem is figyel rám.
- Meg van bocsátva - von vállat, leszarva a próbálkozásom.
- Minhyuk, ne már, én ezt nem így akartam! Rossz nekem ez az egész, kérlek ne légy már ilyen - fakadok ki, hozzám jellemzően.
- Nekem sem - emeli rám mélybarna íriszeit, keményen nézve szemeimbe. - De nem tudok mit tenni…
- Miért? - Kezdem érezni a vesztem.
- Többé nem bírom ezt, elég volt. Szakítottál velem, elfogadtam, és belátom, hogy jobb így. Ne haragudj, de nekem nem megy tovább… - ejti ki szavait némileg megbántottan, de inkább keserűen, miknek semmi köze az én Minhyukomhoz. Azt hittem, ha végre nyitok és bizonyítom vele tettrekészségem, értékelni fogja, de ez nagyon nem igaz.
- Utálsz engem? - Félek a választól, pedig ő nem tud utálni senkit. Nincs benne ilyen sötét, undorító érzés. Ő tényleg jó ember.
- Nem, csak csalódtam. - Ez talán még rosszabb is, pedig teljesen jogos.
- Semmi esélyem már, igaz?
- Igaz - fújja ki hangosan a levegőt, mi egy örökkévalóságnak tűnik. Mit tegyek még? Kezd kínos lenni ez az egész. Fel kell tennem a legszemetebb kérdést, amit ilyenkor csak lehet, mégis szükgésem van tudni, hogy jelenleg hogy állunk.
- De barátok attól még lehetünk, ugye? - fagy rám bizakodó mosolyom, mi fokozatosan lankad, amíg rá várok.
- Sajnálom…
- Én sajnálom. Köszönöm, szia - nyögöm még ki és megsemmisülten távozom a szobából. Könyöröghetnék és győzködhetném tovább, mert biztosra veszem, hogy az hatna, de addig már tényleg nem alacsonyodok le, bármennyire is hiányzik.
Talán az jobban zavar, hogy nem rendít meg eléggé a tény, miszerint többé nem kíváncsi rám, mint az, hogy így is van. Nekem attól még hiányzik, s bár időbe fog telni, mire túllépek ezen, elfelejteni nem fogom. Megtanultam a leckét…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése