KiWon - Régóta...

A hét éves Yoo Kihyun kicsiny kezeit szorongatva nézelődik a tanteremben, hol minden osztálytársa és apró pajtása egymással játszva zárják ki őt baráti körükből, majdhogynem teljesen figyelmen kívül hagyva a fiút. Kihyun utál egyedül lenni, de már most nagyobb az önbecsülése annál, minthogy ezt bárkinek beismerje, ezért csak úgy tesz, mint aki nem is vágyik más társaságára.

Hiába telt már el fél év, hiába megannyi cukiskodás és kedves szó, hirtelen haragú természete miatt nincs senki az osztályban, aki huzamosabb ideig a barátja szeretne lenni. Kihyun nem érti… Jooheon miért népszerűbb, mikor pontosan ilyen? Egyik percben még édesen gügyög, a másikban meg bevágva a hisztit hagy haragosan mindenkit maga mögött, de vele mégis mindig van valaki. Talán aranyosabb nála? Nem, Kihyun erre gondolni sem akar. Inkább mutatja közömbös oldalát, hogy majd este anyukájának sírja el a bánatát, minthogy bárki gyengének tartsa emiatt.

A délutáni szabadidőhöz egyáltalán nincs kedve, így csak unottan ballag ki az udvarra, terv szerint ugyan azt folytatva, mint amit eddig bent csinált. Irigykedve figyeli a többi játszó gyereket és szívesen csatlakozna, de ha valaki nem önszántából keresi, már nem is érdekli. A padra letelepedve támasztja könyökét a térdére, s tenyerébe fektetve az állát, előredőlve mereng becsukott szemmel, egy hétéves szellemiszintjének megfelelő témán, mi ezesetben a másnapra megtanulandó hármas szorzótáblát foglalja magába, mikor valaki megérinti a vállát.

- Kihyunie - rázza meg kissé az előtte álló Kihyunt.

- Miaz? - néz fel hunyorogva, és kérdése inkább hangzik bunkónak, ártatlan kifejezése mégsem enged erre következtetni társa számára.

- Mit csinálsz? - ereszti el, egy lépést hátrálva, ezzel megadva a tisztességes távot, mit Kihyun nem ért, elvégre ő szeret mindenkihez elég közel lenni.

- Semmit - vonja össze rosszallóan szemöldökeit. - Mért jöttél? - szegi kérdését Hyungwonnak, hiszen tőle furcsa, ha magától felkeres valakit.

- Csak úgy - ül le mellé, ezzel megremegtetve a padot, mire Kihyun kiegyenesedik, mielőtt előrebukna. Hyungwon nem tudja mit mondjon, amivel jobb kedvre tudná deríteni a másikat. Az érzések megvannak, ha lenne bátorsága, testileg is megmutatná, de a szókincse nem elég bő, hogy ki tudja fejezni, amit szeretne. - Unatkozzunk együtt - dönt emellett, s felvéve egy kényelmes pózt, figyelmen kívül hagyja Kihyun furcsáló tekintetét.

Hyungwon alapból sem beszédes, de ha megszólal, az elég érett és összeszedett ahhoz, hogy mások tudtára adja véleményét, ezzel mindig elkápráztatva osztálytársait. Kivéve Kihyunt. Kihyunt nem érdeklik a szavak jelentése, sőt, sokszor olyan, mintha nem is figyelne, ám olykor hirtelen megugró vérméséklete ennek ellenkezőjét hivatott tanúsítani, mivel már rengeteg barátját elüldözte, ám Hungwon mégsem tágít mellőle.

Az idősebb estére elhatározza, hogy alvás előtt felkeresi anyukáját és megérdeklődi miért ilyen vele az osztálytársa. A fiatal szülő meglepetten áll hevesen gesztikuláló gyermeke előtt és próbálja kivenni problémájának okát, de már maga Kihyun sem tudja pontosan mit akart, így feladva a magyarázást, csüggedten roskad meg tehetetlenségében.

- Kicsim, mi a baj? - teszi tenyerét buksijára és leguggolva mellé szenteli neki minden figyelmét.

- Senki nem szeret - gyűlnek könnyek szemeibe.

- Miért ne szeretnének? - simít hátára egy anyához méltóan óvó mozdulattal.

- Csak Hyungwon van velem…

- De akkor Hyungwon szeret - mosolyodik el gyermeke ártatlan lényén.

- Igen? - kapja fel a fejét, íriszeiben színtiszta csodálattal.

- Ha fordít rád időt, az azért van, mert veled akar lenni és azzal senki sincs szívesen, akit nem szeret, igaz? - magyarázza komolyabb hangon, pontosan tudva, hogy ebből a fiú amúgy sem fog fel sokat, ám most nagy szüksége van a lelkitámaszra.

- Aha - bólint derűsen és puszit hintve édesanyja orcájára, jóéjszakát kíván és elvonul aludni, gondolatait megtöltve Hyungwon állítólagos szeretetével.

Reggel csak ez jár az eszében, s Kihyun bizony nem olyan, aki nem mondja ki kerek-perec a véleményét, vagy nem kérdez rá valamire csupán amiatt, mert mások számára kényelmetlen lenne, ezért el is dönti, hogy egy szünetben Hyungwon elé áll. Az elhatározása egészen az első óra kezdetéig tart, mikoris Hyungwon maga találja meg Kihyunt, ráadásul úgy, hogy új padtársává avanzsálja langaléta mivoltját.

Kihyun nem figyel órán. Nem tud. Eddig végig egyedül ült - nem mintha amúgy nem terelné el mindig minden kíváncsi természete miatt az elméletileg a tanárnőre szegezett tekintetét -, most azonban egyszerre nyomasztja és izgatja a tény, miszerint társasága akadt.

Hyungwon még szünetekben sem hagyja magára, pedig egyáltalán nem csinálnak semmit, csupán csendben, immár kettesben figyelik a többiek ábrándos szórakozását. A fiatalabb szerint ezt így van rendjén. Kihyun szerint egyáltalán nem…

- Hyungwonie - ér a karjához, ezzel kizökkentve őt monoton bambulásából.

- Tessék? - fordul felé nagyon lassan, hogy megérdeklődje mit akar tőle.

- Játssz velem! - parancsolja meg, pedig valójában kérdésnek indult, Kihyun azonban nem tudja úgy kifejezni magát, ahogy azt a társadalom elvárná. Hyungwont nem zavarja a dolog.

- Mit?

- Játszd el, hogy szeretsz - válik szomorkássá, már nem híve édesanyja szavaiban, elvégre ma mégcsak nem is beszéltek.

- De én tényleg szeretlek…

Kihyun remél, de nem bízik. Tudat alatt végig vele van a sérüléstől való félelem, ami nem engedi jobban belelovalnia törékeny szívét egy esetleges csalódásba. Úgy véli, hogy az idő mindenre választ ad, de mint minden fiatal, nem érez magáénak eleget belőle, így csupán felhúzott fala mögül vár, hogy valaki ténylegesen lebontsa azt.

A két fiú az évek során aligha változik. Kihyun folyton beszél, mindent kimondva, ami éppen eszébe jut, míg Hyungwon hallgatja és néha tanácsot ad, de marad a csendesebb fajta, aki inkább gondolkodik, mielőtt bármit legjobb barátja tudtára adna. Ennek ellenére mégis sokat veszekednek, mi az idősebb számlájára írható, fél napnál azonban nem volt még hosszabb csendszünetük.

Kihyun viszont emlékszik. Emlékszik rá, hogy Hyungwon szereti őt és az idő teltével biztosra állítja, hogy ugyanígy érez, mégis másként. Ez az első dolog, amit nem mond el Hyunwonnak.

Ötödikbe mindenki teletöltődik önbizalommal és váltig állítja, hogy ő bizony már felnőtt, miből nem maradhatnak ki a párkapcsolatok sem. A szüleiket másolva tanulnak, és innentől az a menő, akinek van barátja/barátnője. Kihyun apuka nélkül nőtt fel, ami miatt eddig egyáltalán nem érezte szükségét, hogy legyen mellette valaki olyan téren is. Eleve, minek? Mit csináljon egy lánnyal és az a lány miért lesz érdekesebb a legjobb barátjánál?

Hyungwon azonban népszerű a felsősebbek körében is. Helyes, nem túl eleven, de mégis el lehet vele beszélgetni, ami miatt sokan szeretnének vele lenni, mit Kihyun egyáltalán nem néz jó szemmel. Zavarja, hogy folyamatosan legyeskedik körülötte valaki, de az méginkább, hogy ez ellen Hyungwon nem tesz semmit.

- Hyung! - kiabál hátra valaki az osztályterem ajtajából. - Jött hozzád valaki.

- Megyek - varázsol egy elragadó mosolyt ajkaira és óvatosan feláll Kihyun mellől, ki ezt csendben figyeli. - Noona - int előre vidáman a bekukucskáló lánynak, ezzel végleg romba döntve az idősebb instabil lelkivilágát.

Kihyun összepakolva a tanszeretit, mindent a táskájába vág és leghátulra, Minhyuk mellé ül, kinek jelenleg beteg a padtársa, ráadásul ő maga is kint van még szüneten. Úgy határoz, ezúttal hagyja a felesleges hisztériát, eleget küzdött és ha Hyungwon akar tőle valamit, majd megkeresi, ha meg nem, akkor így járt. Nem tarthatja vissza örökre erőszakkal.

- Ohh, Kihyun - telepedik le a helyére, alaposan végignézve megtört barátján. - Összevesztetek?

- Nem - rogy a padra, fejét a hátizsákjára döntve.

- Akkor mi a baj? - fekszik le ő is, egyik kezét Kihyun hátára simítva.

- Hyungwonnak barátnője van - ejti ki keserűen, méginkább magába roskadva.

- Tudtommal még nincs, de ez miért zavar? Attól még ugyan úgy foglalkozni fog veled.

- De én nem akarom, hogy legyen! - szólal fel a kelleténél jelentősen hangosabban, ezzel több osztálytársa érdeklődő pillantását kivívva.

- Miért nem? Ne legyél irigy, inkább szerezz te is!

- Nekem nem kell… - dünnyögi lemondóan.

Azonban hiába a sok érdeklődő, Hyungwon senki szerelmét nem viszonozza. Pontos okot nem mond rá, s bár minden alkalommal Kihyun tudtára adja, hogy nincs senkije, a kirohanásait ezzel még nem fékezi meg, akárhányszor jön hozzá újabb leányzó érdeklődni.

Nyolcadik osztályba sorsdöntő kérdés elé kényszerülnek. Mégis hogyan tovább? Hyungwon táncos szeretne lenni, Kihyun énekes. Hiú ábrándok, elhintett mesék, reményvesztett naivitás, de egészen eddig kitartóan ragaszkodtak az álmaikhoz. Ám a két ehhez szükséges iskola nemhogy külön van, de még igen messze is egymástól, ami megrémiszti az idősebbet.

Kihyun tudja, hogy Hyungwon lemondana a táncról, ha azt kérné, de ennyire még ő sem tartja szívtelennek magát, elszakadni mégsem akar tőle. Egyetlen megoldást lát rá és belekényszerül saját vágyai eldobásába, ezzel megadva a lehetőségét, hogy továbbra is mellette lehessen.

A középiskola mindkettejük képzeletét felülmúlja. Az idősebbek gonoszak velük, az osztálytársaik klikkesednek, a tanárok igazságtalanok és a tananyag is sokkal nehezebb. Napi nyolc-kilenc órát róna rájuk, ami rengeteg, fárasztó és minden mástól elveszi az időt, főleg, mert otthon utána házi csinálás és monoton magolás folyik. De azt is együtt.

Kihyun nem érti a táncot, nem is nagyon érdekli, ezért sokkal több erőfeszítésre van szüksége, amiben szívesen segít legjobb barátja. Szinte állandó vendég náluk, mit Hyungwon szülei egyáltalán nem bánnak, Kihyun anyukája meg egyenesen nyugodt a ténytől, hogy nem valahol csatangol az ő kicsi fia. Ugyan akad pár gyerek, akik megkísérelnek barátkozni velük, de mélyebb kapcsolatot senkinek sem sikerül kialakítania a furcsa párossal. Kivéve egy embert.

Hyunwoo egy nyitott gyakorlat alkalmával talált Hyungwonra, kivel azóta is egy húron pendülnek, már ha táncról van szó, ugyanis az egyik srác csendesebb, mint a másik. Kihyun irigy a köztük húzódó néma, szavak nélküli társalgásra, mi mellett tökéletesen megértik a másikat, ezt mégsem akarja bevallani magának. Néha megpróbál eltávolodni tőle, hogy esélyt adjon neki a kapcsolatok teremtésére - még ha nem is szívesen, elvégre Kihyunnak csak rá van szüksége -, de olyankor sokkal inkább érzi magányosnak magát, mintha tényleg egyedül lenne.

Egyik szünetben is épp egyedül múlatja az időt, elvégre ötlete sincs hol van Hyungwon, hisz otthagyta a terembe, mikor pár osztálytársa szembejön. Nem szereti őket, mi tökéletesen kiül az arcára, ám ennek a fiúk fintor nélkül is a tudatában vannak.

- Na mi van, Yoo? - állja körbe a három alak, fenyegetően kihúzva magát. Kihyun sosem értette, hogy mire jó a rivalizálás, mikor elméletileg egy csónakban eveznek, de ez nem elég ok rá, hogy ne vegye fel ő is a kesztyűt.

- Hol hagytad a pasidat? - kérdi egy másik, erőteljesen megnyomva az utolsó szót.

- Mi közöd hozzá? - biccent közömbösen, próbálva nem gondolni rá, hogy minek nevezték Hyungwont.

- Ejj de nagy a szád buzi létedre - ragadja meg az állkapcsát, de ő csuklójára markolva tépi le magáról a kelletlen végtagot, egyet még taszítva is rajta.

- Azért vagyok buzi, mert nekem igazi barátom van, veled ellentétben, aki kutyákat tart? - sziszegi egészen közel hajolva az arcához, s kezét ökölbeszorítva, csak egy hajszálnyi választja el attól, hogy jól képen törölje, ezzel minden bizonnyal a méhkas közepébe nyúlva, amit meg ugye nem szeretne.

- Kutyák? - vihog fel az egyik szélső, egyáltalán nem ellenezve, inkább csak kinevetve a megnevezést.

- Álljál le, mielőtt megbánnád - nyomja alkarját a mellkasára, ezzel a falhoz szorítva Kihyunt, ki ennek egyáltalán nem örül.

- Hú, most aztán nagyon megijedtem - ironizál a szemét forgatva. - Takarodjatok, mielő-

Mondatát nem tudja befejezni, ugyanis egy erőteljes rántás húzza ki a kis körből, ezzel esélyt sem adva neki a visszavágásra.

- Ne haragudjatok, többet nem fordul elő - hajol meg mélyen Hyungwon és Kihyun tarkójára fogva, az ő fejét is lenyomja, ezzel alázatra kényszerítve a többség ellen. Kihyun nem ellenkezik, amit Hyungwon tesz az szent.

- Azért - cicceg egyet elégedetlenül a vezér és elhaladva, még vállal neki is megy a fiatalabbnak.

- Mégis mi történt? - fordítja magával szembe, de Kihyun csak elcsapja az ő gondoskodó kezét is.

- Hagyjál - tér ki előle és még mielőtt bármi rosszat mondana, beviharzik a legközelebbi fiúmosdóba, hogy lehűtse magát.

Az arcát megmosva tekint tükörbeli önmagára és belül harcot vívva vallja be, hogy sajnos van igazság abban, amit az osztálytársai mondtak. Eddig is benne motoszkált a dolog, de most különösen fáj neki, mitől csakhamar meg is jelennek az első könnycseppek. Az egy dolog, hogy ő meleg, de nem akarja ezzel bajba sodorni legjobb barátját is, ezért viszont kénytelen lépni valamit.

Szerencséjére a helyiség üres, ezért a szélső falhoz vánszorogva rogy a piszkos földre és nyomja hátát a hűvös csempének. Két lábát felhúzva temeti arcát térdeibe, szorosan átölelve azokat, ezzel próbálva tompítani sírását, mi csak erősödik, ahogy nyílni hallja az ajtót.

- Kiyhun - rohan hozzá az a személy, akit most mindennél jobban látni szeretne, ugyan akkor el is taszítani. - Mi a baj? - guggol le elé és fejét megfogva kényszeríti szemkontaktusba. - Mi történt? - tapasztja két tenyerét az arcára és hüvelykujjával törölgeti a folyamatosan potyogó könnyeket, türelmesen várva a választ. Hyungwon tudja, hogy nem fog kapni, de reméli, hogy valami csoda folytán mégis megnyílik neki társa. De nincs így… Kihyun mélyen hallgat. Egyenetlen szipogása átjárja az egész termet, elnyomva a kintről beszűrődő zajokat.

- Nicsak - tér be egy kárörvendő személy. - Még itt is ezt kell néznem? Undorító - köpi le az idősebbet, miközben épp egy fülke felé igyekszik.

Egy másodperc törtrésze az egész, ahogy Hyungwon felpattanva vágja a fiút a fa szerkezetnek, mi nagyot reccsenve adja tudtukra nemtetszését, de ezzel mit sem törődve nyomja teljes erejéből, majd egyik karjával eleresztve sóz le egyet a megszeppent alaknak. Kihyun hitetlenül figyeli a mindig higgadt társát, szívében egyszerre érezve örömöt és keserűséget. Ugyan Hyungwon magasabb nála, de nagyon vékony, ezért szemeit megtörölgetve támaszkodik meg, már készenállva a közbeavatkozásra, azonban mielőtt bármi történhetne a fiú elhúzza a csíkot, és csak reméli, hogy nem a bandájával fog visszatérni.

- Sajnálom - tör ki újra sírásba, mikor társa visszaér mellé.

- De mit?

- Mindent…

Kihyun távoltartási rendeletet szabott ki magára, természetesen saját magától. Órán, bár együtt ülnek, de amint kicsengetnek, ő már el is tűnik és egyáltalán nem keresi a fiatalabb társaságát iskola után sem. A jegyei gyatrák, gyakorlatban rossz, hangulatra meg méginkább romlott.

Ahányszor Hyungwon beszélni akar vele, csak egyszerűen lerázza bármi épp eszébejutó indokkal, nem törődve vele, hogy mennyire átlátszó az. A fiatalabb kitartóan próbálkozik, Kihyun meg kitartóan hárít. Veszni látszik a barátságuk…

Kihyun addig-addig gyötörte magát, míg be nem lázasodott a sok stressz és szervezete elhanyagolása végett, mi ágyba kényszerítette. Bánja is, meg nem is. Gyűlöli a folytonos kettős érzést, de az évek alatt megtanult együttélni vele, ezért már nem szentel neki különösebb figyelmet, kivéve, ha nincs jobb dolga. S bizony egyedül, a szobája négy fala között nincsen. Sírni akar, de Kihyun nem az az ember, aki elsírja magát a semmitől, mégha számára ez sokat is jelent. Megtehetné, hogy tévézik, vagy játszik a gépén, de megmozdulni sincs kedve, csupán forgolódik egész nap.

Kedd délután a csengő kelti közel sem kellemes álmából, ám ügyet sem vetve rá, hátára gördül és lehunyva pilláit, tesz egy kísérletet a visszaalvás reményében. Édesanyjához gyakran járnak át a barátnői, neki meg amúgy sem szokott látogatója lenni, s pont ezért lepi meg, mikor óvatosan nyílik szobája ajtaja.

- Kihyunie - súgja látogatója, csendesen beljebb térve. - Fent vagy?

- Nem… - sóhajt csüggedten. Nem áll erre most készen.

- Beszélnünk kell - kotorja arrébb a takarót és leül az ágy szélére.

- Mondjad - támaszkodik meg hátul Kihyun és ülő helyzetbe tolja magát, hogy jobban láthassa Hyungwont.

- Nekem ez így nem jó! - fakad ki bánatosan.

- Nekem sem - vallja be, pontosan tudva miről beszél a fiatalabb.

- Akkor miért csinálod? Miért vagy velem ilyen?

- Még mindig jobb, mintha folyton piszkálnának - mondja olyan halkan, hogy maga is alig hallja.

- Komolyan? Ezért kerülsz már hetek óta?! Istenem, Kihyun, már azt hittem, hogy valami rosszat tettem - könnyebbül meg Hyungwon. - Ne légy hülye, hát kit érdekel mások véleménye? - néz őszintén íriszeibe, mitől Kihyunban egy jéghegy indul olvadásnak. - Mondjanak, amit akarnak, de nekem csak te számítasz - öleli át óvatosan, mielőtt kárt tenne benne. Hyungwontól ez szokatlan, elvégre hiába van oly régóta mellette, maradt ugyan olyan távolságtartó, mint a legelején.

Ezután a két fiú közt visszatért a rend, minek köszönhetően Kihyun jegyei javulásnak indultak. Szép lassan felnőttek, mivel arányosan szocializálódtak, egymást mégsem hagyják elkallódni, ami mindkettejük szerint rendben is van. Kihyun megtanult együttélni a keserű vággyal, ám a remény is állandó velejárója, elvégre Hyungwon megtartotta jó szokását, miszerint nem érdeklik a lányok. Minden szabadidejét legjobb barátjának és a táncnak szenteli, ezzel elmondhatatlan boldoggá téve az idősebbet.

Főiskolára is együtt jelentkeztek, azonban az első nap Kihyun meg sem találta társát, míg az el nem kapta a tömegbe a karját és húzta egy nyugodtabb helyre, hogy számonkérje bóklászásáért.

- Mi a… - akad el Kihyun lélegzete Hyungwon szőkén virító tincsei láttán.

- Nem tetszik? - kezd el aggódni, hosszú ujjaival végigszántva haján.

- De - fejti ki tömören a “mindjárt elfolyok, olyan helyes vagy így”-et.

- Akkor jó - fújja ki a bentrekedt levegőt. - Merre jártál?

- Kerestelek…

Megint egy új helyzet, amit ezúttal éretten próbál megoldani. A tény, miszerint sokan már nem otthon laknak és az állandó faggatás édesanyja részéről a kapcsolatait illetően, egyre arra az elhatározásra sodorják, hogy vallani akar.

Mégis fél, sőt, retteg. Egy tizenéves barátságot készül szétrombolni, ami ha bekövetkezik, minden bizonnyal tönkre fogja tenni, ám bordáit kínzó szíve minden pillanatban hevesebben ver, mikor felpillant az immár szőke Hyungwonra. A reményt már nagyon mélyre elásta, de ha nem lenne, nem is merne lépni és ez ad egy kevéske erőt számára.

Minden eshetőségre igyekszik felkészülni, de a legrosszabb végig a szeme előtt lebeg. A szüleik is jóban vannak, hála az állandó késésnek, ami miatt Kihyun anyukája rendszeresen hívta anno Hyungwon édesanyját, hogy megtudakolja, ott van e még gyermeke. Nekik mit fognak mondani? És ha nem is tudja viszonozni az érzéseit, mindenképp meg kell szakadnia a barátságuknak? El tudná viselni, hogy meleg? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal bambul füzetére két órán keresztül, mikoris kicsöngetnek az utolsóról.

- Kihyunie - lebegteti meg kezét az idősebb arca előtt, mire az megrázva fejét pillant Hyungwonra.

- Hm? - kezd el összepakolni, hogy indulhassanak.

- Ráérsz? Beszélni szeretnék veled - mondja nyersen, ezzel a frászt hozva Kihyunra.

- Aha - bólint bizonytalanul.

Az úton egy szó sem esik, ami furcsa Kihyuntól, elvégre ő napokat tud magyarázni a semmiről is, jelenleg azonban mégis hallgat. Egyre csak az jár a fejében, hogy valahonnan rájött a titkára és most akar tőle örökre búcsút mondani, amire azért nem lenne sok esély, mert sosem mondta senkinek, mégis ettől tart a legjobban.

A ház elé érve már szabályosan szédül, remeg és rosszul van. Bármelyik perben képes lenne elhányni magát, de mivel ma még nem evett semmit, ez a veszély kevésbé áll fenn, minthogy elájul. Nem fogja elmondani neki… Ha a semmitől ennyire retteg, nem lenne kész elveszíteni őt.

- Gyere nyugodtan, nincs itthon senki - rúgja le cipőit Hyungwon az ajtóban, mit Kihyun is követ, csak háromszor lassabb tempóban. Mozgásán egyáltalán nem gyorsítva követi társát a szobájába, hol az ágyra ülve tart kivételesen most ő tisztes távolságot, hogy menekülhessen, ha úgy adódna a helyzet. - Jól érzed magad? Sápadt vagy - vonja össze szemöldökét a fiatalabb, tüzetesebben megnézve Kihyunt, aki ettől egy nagyobb nyelésre kényszerül, ami a másik figyelmét sem kerüli el.

- Jól vagyok - erőszakolja ki ezt a két szócskát, ezzel kicsit sem megnyugtatva Hyungwont. - Miről szerettél volna beszélni? - terel témát, tudva, hogy ezt sem fogja elfelejteni, még ha át is tér a lényegre.

- Biztos minden oké? Áttehetjük máskorra is.

- Nem, tényleg nincs baj - rázza meg a fejét, dacosan kiállva véleménye mellett, mert már nagyon érdekli, hogy mit szeretne.

- Értem - bólint és feláll. - Nos, ez nehéz lesz, meg nem is tudom hogyan kezdjek bele… - süti le tekintetét, egyenesen Kihyun elé lépve. - Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy szeretlek?

- Utoljára talán tizedikben - mereng el azon a négy alkalmon, mikor elhangzott ez a bizonyos szó. És akkor most jön az, hogy nem úgy, igaz?

- Én azt komolyan gondoltam. Azaz nem úgy - és tényleg -, mint ahogy hiszed. Hanem szerelemből… - leheli a végét, mi miatt Kihyun teljesen elbizonytalanodik abban, hogy jól hallotta e.

- Tessék? - kérdez inkább vissza, mielőtt tényleg tévedne.

- Én… Én… - győzködi magát az ismétlésre, idegesen kapkodva íriszeit a szoba minden pontján, csak épp Kihyunra nem néz. - Szerelmes vagyok beléd…

- Mármint… tényleg? - kerekednek el szemei, ahogy realizálni próbálja az imént elhangzottakat.

- Szerinted ezzel viccelnék?

- Nem tudom…

- Most utálsz, igaz? - sóhajt kétségbeesetten, feladva az idősebb fürkésző tekintete elöli menekvését.

- Nincs rá szó mennyire boldog vagyok - szipog egyet, ezzel elárulva sírását.

- Mi? - kapja fel a fejét.

- Annyira nagyon szeretlek - pattan fel és zárja karjai közé a megdöbbent Hyungwont, ám ő sem tétovázik sokáig, kissé talán ügyetlenül, de visszaöleli az alacsonyabbat.

- Akkor mért pityeregsz?

- Csak - dörzsöli arcát a mellkasába, ezzel eláztatva lenge pulóverét.

- És… csókot kapok?

- Nem! - ereszti el és vetődik az ágyra, hol összehúzva magát tűnik el a takaró alatt. Hyungwon némileg sokkosan figyeli az eseményeket, majd egy szelíd mosollyal ajkain mászik a matracra, hogy kibogozza szerelmét.

- Elmenjek? - fog a paplanra, már készülve felhúzni, mikor eszébe ötlik mit is mondott. - Mármint… én… nem úgy, csak… ahh.

- Te még nálam is szerencsétlenebb vagy - kukucskál ki az anyag alól egy meglehetősen szórakozott, ám még mindig könnyes szemű Kihyun.

- Ebben sosem kételkedtem…

- Ne is - bújik ki vigyorogva és még mielőtt Hyungwon bármit reagálhatna, két vállára fogva térdel hozzá és nyomja finoman száját a másikéra. Sosem csinált még ilyet, soha nem is akarta mással, de most, hogy itt a lehetőség, teljesen elveszve érzi magát.

A helyzetet a fiatalabb oldja meg, ki ajkait mozgatva bírja Kihyunt is aktivitásra, s nyelvével végigsimítva alsó párnáján kér bebocsátást, mit rögtön meg is kap. Kicsit ügyetlen, kicsit szokatlan és nagyon zavarbaejtő, de kétségkívül a legboldogabb pillanatuk, amit senki nem vehet el kettejüktől.

Ha szeretnél több dolgot megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts