KiHo - Tökéletesen tökéletlen

Hoseok a gulya szélén üldögélve figyeli a tőle jelentősen távolabb, a fűben fekvő és kutyájával játszó Kihyunt, egyáltalán nem gondolva közben semmire.

Kihyunnak nem lenne kötelező ott lennie, sőt, elméletileg Hoseokon kívül semmi keresnivalója a tanyán, elvégre se nem dolgozik, se nem tanul, de mégcsak a párjához sem megy oda, mégis minden nap együtt vannak. Egy bonyolult, hirtelenharagú, olykor megérthetetlen és kiengesztelhetetlenül negatív teremtmény, aki a sok bizonyítás ellenére is a saját feje után megy. Kihyun elzárkózik az új lehetőségétől, megfosztva magát a jó dolgoktól, ám számára ez teljesen rendben van, nem akar mást, mint ami körülveszi.

Hoseok mindent tud Kihyunról. Talán ezért is olyan toleráns vele, pedig néha minden oka meglenne rá, hogy alaposan megrángassa a fülét, ám ahelyett, hogy bántaná, inkább megpróbálja a jó útra terelni. Természetesen ez mindig csak később jön be, mikor a makacs fiú belátja, hogy bizony az általa kinézett ösvény számára járhatatlan, minek mindig beismerés a vége, ám Hoseok türelmes. Nem erőltet semmit, csupán lehetőségeket mond, s bár nem sokkal idősebb, több évnyi tapasztalat van mögötte, amit segítség gyanánt próbál felkínálni Kihyunnak.

Kettejük kapcsolata amilyen bonyolult, olyan egyszerű is. Legjobb barátok, valamint szeretők, tökéletesen egymásra hangolva, kik néha tökéletesen el is beszélnek egymás mellett. A legértelmetlenebb dolgokon tudnak összeveszni, viszont azok sosem tartanak tovább fél napnál. Töretlenül bolondosak, és egész nap képesek egymást szórakoztatni, ugyanakkor a távolság sem akadály számukra, legyen az pár méter, vagy több kilóméter. A bizalom szilárd, féltékenykedés csak nagy ritkán üti fel a fejét feléjük.

Hoseok szíve szerint megjegyezné, hogy a rét tele van a tehenek után hagyott “aknákkal”, azonban visszanyelve mondandóját, hagyja, hadd tanuljon a saját kárán. Nem gonosz ő, csupán lehetőséget saját bőrén megtapasztalni a könnyebb dolgokat. Egy halvány mosoly kíséretében kulcsolja össze karjait felhúzott térdén, és ráejtve állát nézi, ahogy a gyenge szellő hömpölygő zöld óceánt csinál a fűrengetegből.

- Szomjas vagyok - éri el Kihyunt a felismerés, minek hatására rögtön fel is ül, hogy meginduljon kedvese felé, kivel közölhesse a nagy hírt, tudván, hogy ekkora távból úgysem hallhatta. - Szomjas vagyok - mellőz minden kérőszót, pusztán a tényt kötve Hoseok orrára.

- Tessék - nyújtja felé kiszélesedett vigyorral az eddig mellette pihenő vizesüveget, ami hangos puffanással landol mellette, amint Kihyun befejezte az ivást, s a megköszönést megint elfelejtve rongyol tovább kutyájával a nyomába, hogy elkezdje a jószágokat pesztrálni.

Hoseok ismeri a marhák viselkedését, mint ahogy azt is tudja, miért ilyen feszült mind. Az állatok számára az eb ragadozó, idegen és fenyegetettség, de amíg biztos benne, hogy a jószágok nem fognak agresszíven fellépni a betolakodó ellen, hagyja Kihyunt a számára jónak véltek szerint cselekedni.

Késő délutánra jár, mikor a fiatalabb még mindig a távolban bolyong, néha sétál, vagy csak a tovaszálló felhőket nézi, ám Hoseok már rég azon gondolkodik, hogy mik történhettek vele az elmúlt napokban, amiért így viselkedik. Alap esetben mellette ül, fekszik, áll, mocorog, szenved, de akkor sem megy el, csak panaszkodik. Ritkán fordul elő, hogy Kihyun maga tegyen a rossz ellen. Maximum hisztizik, de cselekedni csak akkor szokott, ha valami baj van, s Hoseok megítélése szerint ez most érkezett el. Egy bizonyos szintig természetesnek véli az ilyesfajta magatartást is, ám mikor már biztos benne, hogy valami nincs rendben, utána indul megtudni valamilyen formában.

A meleg miatt homlokára tapadt tincseit hátrakotorja, majd egy mély lélegzetet véve feláll a már megszokott pózból, és kinyújtóztatva elgémberedett tagjait, bizonytalan lépésekkel Kihyun nyomába ered.

- Kihyunie - szólítja meg, amint a közvetlen közelébe ér.

- Hoseok - válaszol, még véletlen sem használva a formális megszólítást. A fiatalabb mindig, minden helyzetben képes kiborítóan pimasznak lenni, de ennek ellenére párja tisztában van vele, miszerint tiszteli őt eléggé, csupán ilyen a természete. Ő így szereti…

- Beszélgessünk - huppan le mellé, ölébe húzva Kihyun keze alól a közepes termetű, rövid szőrű, fekete szuka kutyát, ami haszonállatokkal való munkára még a legnagyobb jóindulattal sem befogható.

- Hm - bólint, ennyivel letudva a dolgot.

- Elmondod mi a baj? - néz ellágyultan íriszeibe, mely most még a megszokottnál is sötétebbnek tűnik.

- Mi lenne? - kérdez vissza rögtön, egyfajta védekezési mechanizmusként.

- Én azt nem tudhatom - mosolyodik el, remélve, hogy oldja vele a feszültséget. - Tehát?

- Nincs baj…

- De ne mond már, hát látom!  

- Rossz a szemed - ölt rá nyelvet, a lehető legátlátszóbb terelési módot felhasználva.

Ilyen és ehhez hasonló kerülőkkel megtűzdelt beszélgetésük közel fél órán át tart, mikoris Hoseok lemondd róla, hogy kiszedje belőle az információt, és ehelyett a fiú felvidításába kezd, annak tudatában, miszerint később úgyis fel fogja keresni bánatával, csak most még nincs rá készen, hogy elmondja.

Azonban ez a napok teltével odáig fajul, hogy Kihyun egyre ritkább jelenséggé válik a réten. Egy egy nap, mikor egyáltalán nem bukkan fel, Hoseok kimegy a faluba sétálni, ahol biztosan beléfut, és olyankor váltanak is pár szót, olyan hangulatban, mintha mi sem történt volna, pedig érzi, hogy a baj csak fokozódik kettejük közt. A fiatalabb eleve gyakran lóg barátaival, Hyungwonnal és Minhyukkal, ám mikor már az ő társaságukat élvezi hosszabb időkig, mint párjáét, ott biztosan valami nincs rendben.

Hoseoknak az elmúlt időkben a nyár miatt több munkája lett a ház körül, meg otthon a szüleinek is sokat segített, ami miatt Kihyun elhanyagolva érezte magát. Ilyenkor csendben gondolkodik, többnyire felesleges dolgokon, amik mindig csak rossz irányba vezetik, vagy szép fokozatosan eltávolodik kedvesétől, abban a hitben, hogy neki ez úgysem tűnik fel.

A Nap már igencsak lemenőben van, s utolsó sugarai rózsaszínesre festik a felhőkkel tűzdelt égbolt világos felületét. Kihyun egy, az otthonához közeli üres tisztáson üldögél Hyungwon társaságában, valami számukra vicces dologról diskurálva. A hangulat könnyed, látszólag mindkét fél boldog.

Hoseok pontosan tudja, hogy mi Kihyun kedvenc helye, így az átdolgozott nap után letelepszik a tisztás szélére és onnan figyeli őket, még véletlen sem megzavarva beszélgetésüket. Talán két óra is eltelik, mikor Hyungwon feláll, még valamit mond Kihyunnak, aztán távozik. Hoseok int a fiúnak, váltanak pár felszínes szót, aztán lassan, csendesen, a sötétben megközelíti párját, hogy az imént távozott helyére leülve simítsa tenyerét a másik meztelen karjára, mire a fiatalabb ijedtében összerezzen.

- Szia - néz végig rajta, apró mosolyt rejtegetve szája szélén. - Hogy-hogy erre jártál?

- Hiányzol - vallja be őszintén. Hoseok sosem vélt kimondani a kész tényeket, maximum ha rosszak, kicsit elviselhetőbb köntösbe csomagolta, de akkor sem annyira, hogy könnyen feledhetőek legyenek.

- Te is nekem.

- Akkor miért hanyagolsz?

- Nem hanyagollak - süti le tekintetét hazugsága végett.

- De hanyagolsz!

- Bocsánat - súgja alig hallhatóan, s kezét az idősebb térdére teszi, majd finoman rádől a vállára, mélyen magába szívva kedvese illatát, mi tartalmazza a már jól megszokott istálló kellemetlen aromáját, mely Kihyun számára mára az otthont és nyugalmat jelképezi.

Hoseok nem felel, ehelyett átkarolva Kihyun vállát, tincseibe puszil és cirógatva felkarját réved a távolba annak biztos tudatával, miszerint vége egy újabb kicsapongós korszaknak. A fiatalabbnak épp elég bizonyíték volt, hogy Hoseok utána ment, és elérte, hogy ráfigyeljen, így innentől megint teljes a béke.

A Nap teljes erejével súlyt mindenkire, aki nyár közepén, délután kétóra tájt a fedetlen ég alatt tartózkodik, mi alól nem kivétel egyetlen élőlény sem. Kihyun Hoseok combján fekve nézi hol a gulyát, hol Hoseok olajfoltos, narancssárga pólóját, minduntalan menekülve az erős fény elől.

- A~, nem jó - fordul immár sokadjára kifelé, egyáltalán nem számolva vele, hogy onnan csak jobban fogja bántani a hatalmas égitest egyik fő adottsága. Hoseok eddig egészen jól szórakozott rajta, de megunva a sok mocorgás, Kihyun feje alá nyúl, megtartja és a másikoldalra helyezkedve teszi azt vissza lábára, immár kitakarva előle a Napot.

- Olyan vagy, mint egy rossz kisgyerek - jegyzi meg mosolyogva.

- Taka’ - legyint felfelé, ezzel kis híján orrbavágva Hoseokot, de mielőtt ez bekövetkezhetne, elkapja a csuklóját és ajkaihoz emelve csókol kézfejére.

- Szeretlek - búgja a megszokottnál is mélyebb hangon, minden érzését belesűrítve ebbe az egyetlen szócskába.

- Akkor adj vizet…