2Won/hyungwonho - Hír

- Ne már, Hyungwon, ne hagyj itt! - kapaszkodok bőrdzsekibe bújtatott karjába, gyerekesen nem engedve kilépni a bejárati ajtón, mit ő csupán tétlenül tűr. - Nem rég értünk még csak haza! Egy napot legyél legalább velem! - vágok a fejéhez minden olyat, amiről egyáltalán nem tehet.

- Hyung, a munka az munka. Így is miattam húzták eddig a forgatást.

- De legalább csak ma. Holnap reggelig bírd ki… - veszem könyörgőre, még mindig hevesen szorongatva őt.

- Én kibírom, de ők nem.

- Hoseok, hagyd menni. Két napot igazán túlélsz még - jegyzi meg Hyunwoo elhaladva mellettünk egy nagy tál étellel, amivel most minden bizonnyal a szobába igyekszik, hogy eltüntesse.

- Akkor várj meg, lekísérlek a buszig - adom be a derekam, visszanyelve feltörni készülő könnyeimet. Eddig turnéztunk, előtte, meg az elején beteg volt, aztán éppen csak haza érünk, de ő már megy is.

- Kocsival megyek - jelenti ki könnyelműen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Egyedül?! - akadok ki a mai nap folyamán sokadjára, de mivel ezek java is eme fél órára fogható, míg összepakolt, elég közel vagyok a sokkhoz. - Busan rohadt messze van kocsival, nemsokára sötétedik, eleve, minek mész te oda?

- A kikötőben lesznek a jelenetek - feleli még mindig halál higgadtam az én vérmérsékletemhez képest.

- Nem lehetne, hogy valaki elvisz, vagy bármi? - győzködöm, miközben tudom jól, ha néha enged is az akaratomnak, az mindig azért van, mert szeret, ám szörnyen féltem őt.

- Hyung, felnőtt ember vagyok, jogosítvánnyal, munkával, hobbival. Kérlek ne nézz le.

- Nem nézlek! De ha odaértél, hívj rögtön - adok alább elhatározásomból, mielőtt összevesznénk ezen - is.

- Szeretlek - teszi le a táskáit és átkarolva a nyakamat húz magához egy ölelésre, mit talán a kelleténél kicsit jobban is, de viszonzok.

- Megígéred, hogy nem lesz semmi bajod?  - távolodok el kissé, hogy orcáit tenyereim közé foghassam.

- Sosem szabadulsz meg tőlem - tapasztja ajkait az enyémekre, egy lenge, óvatos puszi erejéig, mit szerencsésen megzavar Kihyun somfordálása.

- Fúj~ - nyekereg a szokásos vigyorával, mire elmélyítem csókunkat, csak hogy kiélvezkedje magát… meg én is.

- Tényleg mennem kell - hajol el Hyungwon, szomorkás ábrázattal utoljára körbenézve az előszobán, hogy nem-e hagyott itt valamit. - Hiányozni fogsz - nyom egy gyengéd puszit a számra, tekintetét a fogason futtatva.

- Ne felejts el hívni - eresztem el és felemelve a cuccait, átadom neki.

- Nem fogom - lép ki az ajtón, amit tartok neki, végignézve, ahogy elmegy.

- Mármint hívni, vagy elfelejteni? - szólok még utána, de már nem fordul hátra.

- Még meggondolom - int nekem, s míg el nem tűnik a folyosó végén, csak némán, letörten figyelem távolodó alakját.

Bele kellene már törődnöm, de utálom a tényt, hogy neki ennyi dolga van, mikor végre rám is szakíthatna egy kis időt. Egyedül azért fogadom el, hogy a végkimerülésig hajtja magát, mert imádja, amit csinál, ugyanakkor a szeretetét felém is igyekszik minél inkább kimutatni, ami valljuk be, nem az erőssége. Tehát lenyelve a dolgot, csüggedten visszakullogok a szobába, ahol elvetve magam az ágyon, unalmasan bámulom a felettem lévő, azaz Kihyun fekhelyének alját.

- Hyung, megszáradt a rózsaszín pizsama szetted - hajol be Minhyuk kezében az én ruháimmal. - Hova tegyem?

- Csak add ide - nyújtom felé a karjaimat, mire a lehető legnagyobb léptekkel átszeli a szobát, átnyújtja, s halad is tovább.

Ha már a pizsim tiszta, elhatározom, hogy én is az leszek. Egy hűs zuhany meg kicsit le is nyugtatna, így bár nehézkesen ugyan, de összekaparom magam és elvonulok a fürdőbe, ami várhatóan üres. Öt múlt, még közel sincs a lefekvés idő, a többiek meg közvetlen előtte szeretnek tusolni, ezért akkortájt mindig megy a dulakodás, meg a sürgetés.

Hiába próbálom húzni, hogy teljen az idő - mondjuk a telefonom bent van addig a mosógépen, hogy halljam, ha Hyungwon keres -, fél óra után megunom az ácsorgást, ezért kivánszorgok a nappaliba. Majd vissza a szobába…

- Hyung, ne szenvedj már ilyen látványosan - pillant le rám fentről Kihyun.

- De nem megy - toporzékolok, csupán neki címezve egyszemélyes műsoromat.

- Attól még nem ér vissza hamarabb - mondja ki a nyilvánvalót, pedig neki is hiányzik, elvégre Wonnie a családunk, még akkor is, ha heten nyomorgunk egy ilyen kis helyen. Együtt jobb mindenkinek.

- Tudom - sóhajtok egyet, s levéve az ágyáról a plüss kutyáját, amit alvás közben szokott ölelgetni - még akkor is, ha ott vagyok neki -, kivonulok megint a nappaliba, vergődésemet a kanapén folytatni.

A telefonomat nyomkodva forgolódok, mélyeket szippantva a mostanság turné miatt elhanyagolt állatból, de mivel eddig is Hyungwon ágyán pihent, nem vesztett az illatából. Lehet betegesen ragaszkodom már hozzá, de nem tudok mást tenni, nem tudok más lenni. Már a debütálás előtt igazán jó barátok lettünk, tehát tudta mit vállalt, mikor eléálltam, ám soha nem kért számon ilyesmi miatt, egyedül a srácokat zavarja néha. Olykor veszekszünk a legértelmetlenebb dolgokon, sűrűn megsértődök a semmin és ha rossz napom van, egy szótól is borul a bili, de ő elfogad minden hülyeségem ellenére és nekem ez bőven elég.

- Hyung, nem jössz be hozzánk? Találtunk egy jó játékot - jelenik meg előttem Jooheon, aki egyébként nem nyüstölne ilyesmivel, de mint említettem, mi egy család vagyunk, próbálnak ilyenkor a kedvemben járni.

- Nem, köszi. Talán majd később - felelem szomorkásan. Addig úgyse kötné le semmi a figyelmem, míg nem hív Hyungwon.

- De na~, gyere - fog a karomra és kezd rángatni, de még mielőtt leesnék, a másikkal megtámaszkodom a földön.

- Most ne~m.

- De~ .

- Ne~m.

A mi szóváltásainkat általában hallja az egész ház, úgyhogy meg sem lepődnek már az ilyesmin.

- Kuss már - talál fejbe egy kemény párna, ami először csak illatából dől el, hogy kié, ám mintázatát meglátva biztossá válik, így kirántva elbitorolt karom, ezt is átölelem. - Inkább gyere, segíts főzni. Jooheon, téged meg Changkyun keres - osztja ki a feladatokat egy csöppet feszült állapotban.

- Megyek anya - kaparom össze magam, még mindig a cuccokat ölelgetve, ám segíteni nem áll szándékomban.

- Ramyunt csinálok - fejezi ki irántam való szeretetét és aggodalmát egy igen nyers kijelentés formájába, melyben ott lapul minden kedvesség, csak ő ezt nem vallaná be.

- Imádlak.

- Akkor ezt szeleteld fel - hajít elém két répát, mire tiltakozásom jeléül szorítok a tárgyakat ölelő karjaimon.

- Nem.

- De!

- Nem.

- De igen! - közelít meg fenyegetően lassan, feltartott kezében egy veszélyesen életlen vajazó késsel, hogy fölém magasodva megdirigálhasson, ám mielőtt ez bekövetkezne, kitör belőle a nevetés. - Tényleg segíthetnél - nyögi ki, már azon nevetve, ahogy én nevetek, miközben én meg rajta, tehát ez halott ügy…

- Tényleg nem fogok.

- Azt valahogy gondoltam - forgatja meg szemeit, s elkapva előlem a répákat, nekiáll egyedül a főzésnek.

A percek szörnyen lassan telnek, minden pillanat egy örökkévalóság. Megszokhattam volna már az ilyenkor átizgult időket, de ezt lehetetlen, főleg most, mikor különösen szükségem lenne rá.

Étvágyam nincs sok, hiába készítette Kihyun a kedvenc kajámat, csupán piszkálgatom. Elmúlt nyolc, de még nem hívott. A feszültségem fokozatosan ragad rá mindenkire, amit egyesek idióta viccekkel, mások mély csenddel viselnek.

- Nem kéne lefeküdnünk? Holnap korán kezdünk - veti fel az ötletet Minhyuk.

- Elmegyek zuhanyozni - húzza ki hangosan maga alól a székek Changkyun, s válasz nélkül hagyva az idősebbet távozik.

- Hyung, leetted a fülét - bök Jooheon az ölemben lévő kutyára, mire lepillantva meg is találom az apró tészta darabot, s két ujjam közé csippentve emelem a számhoz.

- Elmosogatok - áll fel Kihyun is, kit közvetlen követ Minhyuk.

- Segítek.

Mindenki elhalad valami elfoglaltságot keresni, de én addig maradok a konyhába, míg idekint van élet. Nem szeretek egyedül lenni, ők meg úgyse szoktak nyaggatni, hiszen tudják mi bajom van, így csak hallgatom a beszélgetésüket az új klip érdekeltségéről, percenként megnézve a telefonomat.

Fél tíz magasságában már képes lettem volna ülve elaludni, ráadásul a konyha is régen csillogott ilyen szépen, ami azt bizonyítja, hogy ők sem nyugszanak, míg nincs hír, mikor Hyunwoo trappol ki idegesen.

- Srácok, üljetek le - jelenti be, elengedve a mögüle érkező két tagot. - Hyung, kihangosítalak - szól bele a fülén lévő telefonba, majd miután mindenki helyet foglalt, az asztal közepére csúsztatja.

- Sziasztok - szól bele egy meglehetősen ismeretlen hangú egyén, bár attól még simán lehet ismerős is. Feszült csönd, mindenki előre támaszkodva figyel. - Nem tudom hogyan jelenthetném be én, így nem is húzom sokáig a szót. Hyungwont alig fél órája baleset érte Busanban és lesodródva az útról, egy oszlopnak ütközött, minek köszönhetően azonnal meghalt. A helyszínelés még folyik, egyelőre nem tudni az okát. Részvétünk az egész csapat felé - nyomja ki, mielőtt még bármelyikünk felocsúdhatna.

Bele telik néhány másodpercbe, mire teljesen felfogom az imént hallottakat, de amint ez bekövetkezik, iszonyatosan szédülni kezdek, megmerevedek, lezsibbad mindenem és borzalmas hányinger tör rám. Öntudatlanul könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy a semmibe révedve várom a következő hívást, amiben bejelentik, hogy ez csak egy rossz vicc volt, de nem érkezik… Minhyuk az asztalra borulva zokog, Kihyun és Jooheon egymást nyugtatva sírnak, Hyunwoo sokkosan ül, Changkyun meg eltűnt. A fájdalom hangja bejárja az egész házat, de én csak tompán hallom, s a pillanat egy tört része alatt rúgom ki a széket, hogy rohanjak a mosdóba kiadni magamból mindent. Ledobva a csempére a kutyát és a párnát, erőszakosan kapaszkodok a vécébe, egész testemben megfeszülve, ahogy kipréselem gyomrom teljes tartalmát. Ez az a pont, ahol elkezdek zokogni, fokozva a levegőhiányt. Amint tüdőm egy kicsit is megtelik, elordítom magam, ám közvetlen utána jön egy újabb görcs, mely újfent a csésze felé kényszerít, pedig már semmi nincs bennem. Zihálva, izzadtan, csapzottan teszek egy kísérletet felállni, de a lábaim annyira el vannak gyengülve, hogy rögtön vissza is huppanok a kemény kőre.

- Nem! - ragadok meg egy hozzám közel eső tusfürdős flakont, mit izomból a félig nyitott ajtónak vágok, hogy nagy csattanással a földre érve kerüljön tőlem minél távolabb. - NEM! - folytatom egy másikkal, majd másikkal és még többel. Mindent elhajítok, amit csak elérek, eszeveszett mód üvöltve közben, végig csak Hyungwon mosolyát látva. Mért engedtem el? Mért adtam meg magam? Mért nem mentem vele? Mért nem győztem meg, hogy mással menjen? - Hyung-whon-ohn - döntöm homlokom két kinyújtott lábam közt a csempének, rendellenesen kényelmetlen pózba kényszerítve magam. - Gyereh haza… khérlekh - csapkodom az ártatlan padlót, minden maradék nemlévő erőmet beleölve ebbe. - Annyirah sahjálomh… csak gyereh hazah…

- Hoseok - tér be Hyunwoo, de ügyet sem vetve rá folytatom. - Hoseok, kelj fel - áll mögém és hónom alá nyúlva próbál felállítani, de sokadik próbálkozásra sem sikerül neki.

- Hyunhgwhon - szipogom, nem kevés nyált, taknyot és könnyet hagyva magam alatt.

- Gyere be - fordul meg velem, és kezd el húzni. Az utolsó pillanatban elkapva a kutyát és a párnát hagyom magam vonszolni, míg be nem érünk a szobába, ahol csak nagyot szusszanva elereszt. Nem véletlen ő a vezetőnk. A leghiggadtabb ember a világon, ami nem azt jelenti, hogy ő most nem akarna zokogni, de miattunk visszatartja.

Mindenki sír, mindenki itt van és mindenki zaklatott. A sok sírástól prüszkölve kapaszkodok meg a baloldali ágy létrájába és felszenvedem magam Hyungwon ágyába, ami legnagyobb megdöbbenésemre már foglalt, azonban ez nem köt le sokáig, csak könnyedén bevágódok Minhyuk mögé az egyébként egyszemélyes helyen. A túloldalt fent Kihyun és Changkyun nyomorognak, míg az én ágyamban Jooheon árválkodik, kihez leül Hyunwoo, hogy az oldalát simogatva, csendben nyelve a könnyeit nyugtatgassa.

Az éjszaka folyamán senki nem aludt semennyit. Felváltva sírtunk, mikor épp kinek lett elég ereje a folytatáshoz, de egy szó nem hangzott el. Nem volt mit mondani, erre nem lehet… Itt nem segít a szünet, a rajongok megtörtsége és részvéte, a család szenvedése, és kivételesen a hír sem számított, miszerint mindenki hazamehet egy időre. Egy részünk Hyungwonnal halt, amit soha, senki nem kárpótolhat hatunknak, akiknek nem csupán egy idol, egy bálvány, egy férfi, egy barát, hanem testvér, nekem ráadásul a párom volt. Ebből nem lehet felépülni, elfogadni, túljutni. Ez egy életre megpecsételt minket…